Egy alkalommal Tony Robinson, a Financial Times neves újságírójának vendégei voltunk a hétvégi házukban, majdnem háromszáz kilométerre Londontól. Ez körülbelül öt órás út, de úriember nem siet, és ha már utazunk, utazzunk rendesen.
Az ő kocsijával, egy tágas Volvóval indulunk péntek délután négyesben, Robinson vezet, én az első ülésen, hátul a szakácskönyv-író francia feleség és Mari. A csomagtartó úgy megrakva, mintha valami trópusi expedícióra készülnénk, amit majd az Északi sark követ. De hát az angol időjárás kiszámíthatatlan. Aztán alig hagyjuk el Londont, Robinson lehúzódik az első autópálya-állomásnál.
- Megkávézunk, jó?
És ott ülünk, kávézgatunk, beszélgetünk, a gyerekek egy nagy szőrmackót dobálnak gumilabdával, amiért cserébe még több gumilabdát nyerhetnek, mintha legalábbis ez lenne az utazás célja. Néhány nyugdíjasokat szállító autóbusz is érkezik, a női mosdó előtt végeláthatatlan sor kígyózik, de az idős hölgyek jókedvűen nevetgélnek, mintha élveznék a várakozást. Mi, magyarok, megérkezni szeretünk, a britek utazni.
A házban már gyülekeznek Robinsonék barátai, Londonból ismerünk mi is mindenkit, zsurnaliszták és házastársaik, a földszinti nappaliban előkerülnek az italos üvegek, kezdődik a viccelődés, vacsoránál már megállapodunk a programban is. Szombaton nagy séta a közeli erdőben, ahonnan fantasztikus a kilátás – Angliában minden kilátás fantasztikus, ha pedig nem az, akkor úgy kell tenni, mintha az lenne -, utána gyengéd sörözés a közeli ivóban. Vasárnap délelőtt pedig kötelező újságolvasás, politizálás, találgatás, mit hoz a jövő.
Szombat reggel szakadó esőre ébredünk, elég egyetlen pillantást vetni a végtelen, alacsony, sűrű felhőkre, hogy azonnal megállapítsam: javulásra aligha számíthatunk. Odalent azonban lázas készülődés, előkerültek a vízálló kabátok, a gumicsizmák, műanyag térképtartók. A férfiak a reggelizőasztal fölött összehajolva tanakodnak, merre is induljunk.
- Csak nem akarjátok azt mondani, hogy ebben az időben kirándulunk? – kérdezem.
- Miért ne? – néz rám Tony. Láthatóan nem is érti, miért ez a közép-európai aggodalmaskodás. – Megbeszéltük.
A britek számára ez a legkellemesebb kihívás: panaszkodás nélkül szembeszállni az időjárás viszontagságaival. De a végén mindig ők nyernek. Hány kerti mulatságon voltunk, amit félbeszakított zápor vagy zivatar, hány szépen terített asztalt mosott el hirtelen keletkezett vihar, de szomorú, kétségbeesett vagy csalódott arcokat soha nem láttam.
Végül nekiindulunk. Edit és Mari otthon marad, készül a vacsora, báránysült és persze az elmaradhatatlan lecsó.
Délután háromra érkeztünk haza. Úgy éreztem magam, mint egy szivacs, amelyiket elfelejtenek kicsavarni.
A nappaliban beszívtuk a lecsó semmihez sem hasonlítható illatát, mindnyájan lehajtottunk valami keményet, aztán még egyet. Hiába mondják, hogy az alkohol nem megoldás, azért vannak kivételek.
Robinson csuromvizesen átölelte a vállamat.
- Nagy marhaság lett volna itthon maradni, nem igaz?
