Mekkora vereségre van szükség, hogy az ellenzéki pártok ne nézzék hülyének a szavazót? Mert az, hogy a kormány annak nézi, részint adottság, részint meg a kormánypárti szavazók dolga. Ha nekik ez tetszik, hát egyék. Az viszont minimum kérdéses, hogy a még úgy-ahogy létező ellenzéki térfélen ezután mennyire működik a gumicsont-dobálás.
Mondjuk az, ahogy közép és kispártok beszéltek itt hónapokon át holmi Vona-, Karácsony-, meg Szél-kormányról. Amikor mindenki pontosan tudta, hogy ez matematikailag kizárt. A választók zöme valahogy úgy lehetett ezzel, hogy kampányban a politikusi túlzás afféle szakmai kötelező kűr. Ugyanakkor lélegzet visszafojtva várták, hogy a tisztelt ellenzéki vezetők majd ugyanilyen szakmai megfontolásból az utolsó pillanatban azért csak visszalépnek ott, ahol kell, hogy megóvják az országot a Fidesz-kétharmadtól. Ja, hogy mégsem?
Ezután viszont illik csak olyasmit ígérni az embereknek, amire van esély, hogy meg is tudják csinálni. Kis lépésekkel haladni még mindig jobb, mint nekifutásból hanyatt esni. Pláne háromszor.
És lehet befejezni a figyelemelterelő önsajnáltatást az „elcsalt választásról”, meg „új választások kiírásáról”, és helyette elkezdeni beszélni arról, ami kivitelezhető és fontos. Arról, hogy egy év múlva önkormányzati választások lesznek, és már most – igen: most – el kell kezdeni a munkát, megtalálni a módját annak, hogy ahol csak lehet, egyetlen, hiteles jelölt álljon a Fidesszel szemben. El lehet kezdeni felkészíteni mondjuk a baloldali szavazót például arra, hogy ahol tud és kell, ott bizony szavazzon a jobbikosra, ha az hasznos a városnak
- és fordítva.
A helyzet az, hogy egy normális országban az ellenzék veresége csak egy politikai vereség lenne. Azonban 2010-ig visszatekintve már jól látszik, hogy itt valójában nem a pártok veszítenek. Itt a trafikosok, rokkantnyugdíjasok, kisgazdálkodók, civilek, tanulók és sorolhatnánk, ki mindenki veszít. A különféle pártlogók alá tömörült politikai elit zöme pedig győz.
Lehet eldönteni, hogy ki hova áll.
