Odaadtuk mindenünket a semmiért, és amikor valamiért kellett volna adnunk valamit, már nem volt semmink – kesereg egy szocialista politikus. Pár nappal a választások után már egyértelműen látszik, hogy az alaphiba a DK-val kötött szövetség volt. Ugyanis így az MSZP két dolgot vesztett: rengeteg listás- és töredékszavazatot, illetve látszatot. Utóbbiról annyit, hogy a DK-ra szignált 46 választókerületnek csak a töredékéért zajlott érdemi kampány, a többiben a Fideszt és a Jobbikot észlelhették az emberek. Következésképpen a szövetségi stratégia az MSZP-t reszelte le. Hogy ki ezért a felelős, azt majd eldönti a szocialisták tisztújító kongresszusa (tervezett időpontja június).
A látszat diadala
Azt viszont érdemes visszaidézni, milyen körülmények között köttetett a választókerületi megállapodás. A szocialisták decemberben kongresszusra készültek, miközben médiaprezentációjuk szerint 5 százalék körül billegtek és a DK-nak legfeljebb a hátát nézhet a választáson. És ezt a sajtóképet erősítette Budapest, ahol mindenki arról beszélt, hogy Gyurcsány Ferenc pártja 10 százalék fölött van. A választási eredmények viszont világosan megmutatták, hogy a Demokratikus Koalíció épp csak átbukott a parlamenti küszöbön, jelöltjei csak a fővárosban tudtak nyerni (szám szerint hárman) – azaz amennyiben a DK csak három-négy választókerülettel kevesebbet kap az MSZP-től, akkor listán nincs benn a Tisztelt Házban. Hogy mégis egy ilyen megállapodást tudott kötni, az igenis komoly politika teljesítmény – a látszat előállítása és a budapesti mozgósítás egyaránt. Ráadásul félreértés ne essék: egyetlen párt azon jogát sem lehet elvitatni, hogy életben akar maradni. (Ez a mondás igaz az LMP esetében is, amelyik nem lépett vissza a fővárosban sem, így öt képviselőt és egy újabb kétharmadot ajándékozott a rezsimnek – de garantálta túlélését. Ha a budapesti körzetekből kihátrál, esélyesen nem jutott volna be listán a parlamentbe, magyarán: nincs frakciója. Ráadásul az is igaz, hogyha teljesen feláldozza magát, a Fidesz-többséget akkor sem sikerült volna megakadályoznia, következésképpen fölöslegesen múlt volna ki.)
Vidéken kihaltak
Úgyhogy a kérdés az, miért dőlt be a médialátszatnak, illetve miért hagyta figyelmen kívül a vidékről érkező DK-val kapcsolatos jelzéseket az MSZP vezérkara. A válasz többrétű. Az első a személyi réteg – fennállt a veszély, hogy a legitimitását/túlélését veszélyben érző elnököt (és az elnökség egy részét) lelökik a párttábláról. Másrészt a hitetlenség azt bizonyítja, hogy az MSZP párt- és informátori hálózata gyakorlatilag elsorvadt, illetve – részben ezért – a szocialista párt lemondott a vidékről (de legalábbis erősen hanyagolja). Pedig 2014-es vereség után világossá vált, hogy ilyesmit nem tehetne. Miközben a baloldali összefogás listán 26 százalékot tudott (azaz körülbelül 7 százalékkal többet, mint most), az kisvárosokban és a falvakban – praktikusan az ötezer fő alatti településeken az MSZP listája 9,8 százalékon állt, míg a DK-é 7,5 százalékon. Azaz egyértelmű volt, hogyha vidéken nem gyúrja ki magát az MSZP, akkor nemhogy váltópárttá nem izmosodik, de szolid középpárttá sem növi ki magát. (És innen egyértelmű, hogy Gyurcsány miért játszott arra, hogy a nagyvárosokban lerabolja a többi balos párt bázisát.) A szocialisták azonban nem tudtak megerősödni vidéken. Ez magyarázza, miért a látszat alapján manőverezett a szocialista vezérkar – beágyazottság híján ugyanis nehéz eldönteni mit gondol a vidék. Arról nem beszélve, hogy ez kommunikációs csapdát is jelent: a balpártok a nagyvárosi bázisoknak kommunikáltak – ezek az üzenetek azonban nem működtek vidéken.
Vissza a falvakba!
Bármerre is fordul a baloldal – és ez pártfüggetlen –, amennyiben érdemi politikai aktorként akar túlélni akkor vissza kell jutnia a falvak/kisvárosok több milliós választójához. Arról nem beszélve, hogy egységesítenie kell a nagyvárosok elégedetlenjeit. A kérdés az, ezt miképp teheti meg.
Népszerű és kézenfekvőnek tűnő válasz, hogy egy néppárt foglalhatná el a baloldali vákumot – amely a közbeszéd a jelenlegi formációkból állhatna össze. Az esély erre vajmi kevés – hiszen a balos gyűjtőpárt születését éppen az a szemlélet akadályozza, amelyik keresztbe verte a választáson a közös listát. Hiszen – lásd: a fent említett túlélési logikát – a DK és az LMP miután megvalósította elsődleges célját (nagyobb frakció és médiajelenlét) igyekszik imázst építeni, következésképp nem érdeke csatlakozni. Az MSZP pedig fogyott, azaz önmagában nehezen lehetne néppárt. Egyedül külső nyomás kényszerítheti egybe ezeket a formációkat – és az is csak akkor, ha a tömegesség és a bázisépítés ígéretét hordozza. Értsd: egy külső, több százezer fős mozgalom egységbe szoríthatja a pártokat.
Kifáradás
Egy ilyen mozgalom alapja/nyitánya lehetne a most hétvégi – mintegy 50-60 ezer főt utcára szólító – tüntetés. Hogy meddig tart ki a svungja, arról csak találgatni lehet – de ha az állampolgári elkeseredés nem csatornázható be a politikai formációkhoz, akkor marad a megosztás.
