Évek óta vidéki polgárként ritkán járok Budapesten, ám egy barátom meghívására mégiscsak felkerestem a fővárost. Ölelés a pályaudvaron, a szokásos faggatózás, hogy miért élek vidéken, és miért nem a nyüzsgő városban, de aztán indulunk vacsorázni. Ám jogkövető állampolgár lévén előbb bérletet venne. Ez már nem úgy megy, mint régen, hogy sorba álltál a pénztárnál, unott tisztviselő átadta a szelvényt, te átadtad a pénzt, aprója nincs, kérdezte ő, nincs, felelted, mert reggeltől estig ezt hallottad mindenhol, hogy aprója nincs, nem, ma nem így megy. Benyomod a plasztikot, az automata kiadja a bérletet, ennyi. Egy perc és utazhatsz.
Huszonegyedik század, Budapest. Világváros. Benyomta a plasztikot, hallottuk, ahogy a gép nyomtatja a bérletet, aztán semmi. Pénz leszíva, de hogyan tovább? Barátom elhúzta a száját, nem mondom, hogy kiborult, mert a városi emberek amúgy mindig kiborulnak azon, ami nem működik. De mindenre van megoldás, irány a BKK közeli ügyfélszolgálati irodája. Némi sorban állás, rövid panaszelőadás.
- Most mi legyen? – kérdezi egy unott ügyintéző.
Barátom is pontosan ezt szeretné tudni.
- Levonta a bank a pénzt? – kezdődik a gyanú megfogalmazása.
- Igen, jött is üzenet – mutatja barátom a telefonját.
Egy perc hallgatás.
- Panaszt kíván tenni? – Az ügyintéző hangsúlyából világos volt, hogy az lenne a jó, ha a barátom nem tenne panaszt. Ugyan, mit számít egy bérlet?
- Természetesen – felelte a barátom.
- Ez esetben jegyzőkönyvet kell felvennünk – nagy sóhajtás, már megint egy utas, akivel baj van.
- Csakhogy nekem ma lenne szükségem a bérletre - barátom megismétli, hogy hallotta, amint a gép kinyomtatja a bérletet. A pénzügyi rész tehát rendben lenne.
- Akkor mégiscsak jegyzőkönyvet kellene felvenni – egyezik bele az ügyintéző. - Aztán majd intézkednek, és akkor megkaphatja a bérletet.
- Kik intézkednek?
- Hát a megfelelő szervek.
- És az mennyi idő?
- Két-három hét.
- Mi tart ezen ennyi ideig?
- Ennyi ideig tart.
A beszélgetés befejeződni látszik, ám ekkor váratlanul megjelenik az iroda biztonsági őre, középkorú férfi, láthatott már egyet és mást az életben. Kimegyünk a géphez, ahol egy szakavatott mozdulattal, egy zongoraművész ujjainak finomságával tapogat valamit, majd letép a kiadónyílásból egy öntapadó szalagot, és egy szempillantás alatt megjelenik a barátom bérlete, valamint néhány, korábban pórul járt utas vonaljegye.
- Előfordul – mondja szerényen a férfi. – Hajléktalanok vagy suhancok szórakoznak. Nem az első eset.
Visszamegyünk az irodába, megveregetjük a biztonsági őr vállát, aki szerényen elhárítja a dicséretet. Az irodában megkönnyebbülés, amúgy is közeledik a munkaidő vége, nem kell bajlódni a jegyzőkönyv írásával.
- Hiába, utasok nélkül jobban működne a közlekedés – igyekszem oldani a feszültséget, ám itt tréfának nincs helye.
Sok minden változott Budapesten. De az unott ügyintézők a régiek.
