Hatvannyolc esztendős korában elhunyt Babos Gyula Liszt-díjas zenész, zeneszerző, művésztanár.
A rengeteg kiváló magyar jazzgitáros közül az elmúlt évtizedekben mindössze hárman – Bacsik Elek, Szabó Gábor és Zoller Attila – futottak be jelentős nemzetközi karriert, amihez az kellett, hogy fiatalon elhagyják az országot, s Nyugaton keressék a boldogulást. Ismerős, tipikus, szomorú történet. Ma már egyikük sincs az élők sorában – és most meghalt a negyedik gitárosfenomén is: Babos Gyula, akinek tudása, tehetsége, kreativitása alapján ugyancsak a világ legnagyobb színpadain, New York és Los Angeles felkapott lemezstúdióiban, klubjaiban lett volna a helye – de ő itthon maradt.
Így „csak” a hazai kulturális élet emblematikus személyisége lehetett, fél évszázadon átívelő pályafutással, összetéveszthetetlenül egyéni gitárhanggal, játékstílussal, kompozíciókkal. A hatvanas évek közepén, az iskolából kimaradt kölyökként ott volt a modern magyar jazz születésénél; a hetvenes években a jazz-rock és a progresszív rock egyik vezéregyénisége lett. A nyolcvanas években vált igazi szólistává – megszámlálhatatlanul sok emlékezetes koncert, több száz stúdiómunka, jó néhány szépen sikerült lemez fűződik nevéhez. Legnagyobb érdeme azonban vitathatatlanul az, hogy gyökereit büszkén vállalva létrehozta a Project Romanit; fényesen igazolva, hogy a cigányság milyen csodálatosan gazdagítja kulturális életünket. Nem csak a jazzt, nem csak a zenét.
Pege, Babos, Szakcsi, Kőszegi. Évtizedeken át ők voltak a magyar jazz ikonjai. Felfoghatatlan, hogy 12 évvel Pege Ali halála után most már Babos Gyusziról is csak múlt időben beszélhetünk. Fájdalmasan korán ment el, tele tervekkel, s pótolhatatlan űrt hagyott maga után.
