Az asztaltársaság színes. Körben ülünk, kilencen, élvezve a konferencia-előadások közötti büféebéd apró falatkáit. Véletlenül verődtünk egy abroszhoz, s noha vannak köztünk ismerősök, a többség először látja egymást.
Hamar kiderül, sokféle országból valók vagyunk. Ketten olaszok, egy pici utazási irodájuk van, azt jöttek népszerűsíteni. Szemben egy angol-amerikai házaspár, borértők, Provance most a lakóhelyük, de körbeutazzák a világot, most épp szlovén palackokkal van teli autójuk csomagtartója. Seattle-ből érkezett a fiatal lány, aki legalább négy nyelven mondja el a madártej nevét, amit most épp nagy élvezettel kanalaz. Magyarul eddig nem tudta, csodálkozik is, hogy nálunk ezt a vaníliás, tojáshabos édességet ilyen furcsán nevezik. Mellette osztrák népviseletben idősebb férfi ül, érdekes akcentussal sorolja a magyar borvidékek neveit, s majd mindegyikről hoz is példát, mit kóstolt.
Angol a közös nyelv, van, akinek születése folytán folyékonyan megy a társalgás, mások bolyonganak ugyan néhány másodpercet a nyelvtan rejtelmeiben, mire kikerekedik egy szépen összetett mondat, de a párbeszéd gördülékeny. A felek arcán őszinte érdeklődés tükröződik, írnám, ha nem lenne ez méretes közhely, de hát mit lehet tenni, így volt. Két padlizsánkrémes falatka között kiderül, hogy mindenki szereti Budapestet, de a legtöbben vidéken élünk, jól esik nagyokat sétálni a kutyával, s talán véletlenül, talán nem, szőlődombok közelében lakunk. Osztrák asztalszomszédunk azt is elárulja a Rigó Jancsi utolsó morzsáit törölgetve a szája széléről: a maga részéről sokat tett azért, hogy honfitársai minél nagyobb számban utazzanak hozzánk, s ne csak a maguk rizlingjét, kékfrankosát kerülgessék, de igyanak kadarkát is. A kadarka "r"-jét furcsán pörgeti, a borász rögtön közbe is veti, hogy szép-szép a fajta, de mimóza, mint egy asszony, elég ha pici eső, s hűvös éri, azonnal borongósra fordul, cukrait veszejti, hamvasságát dobja.
Kávézás közben még szó esik színházról, arról, hogy nem minden olasz gesztikulál, és nem minden osztráknak van nagy pocakja, a nokedlit pedig a franciák is ismerik, sőt Strasbourg környékén tejfeles csirkepörkölttel tálalják. Savanyú uborkát viszont sose adnának a pörkölt mellé. A seattle-i lány átszellemült arccal harap bele még egy minyonba, azt mondja, ezt a buja édességet semmilyen más sütiben nem találta még, a borász közben keserves arccal igazít egyet a nadrágszíján, szüretig le kéne adni vagy öt kilót, sóhajt.
Egészségünkre kívánjuk végül az ebédet, kicsit még kielemezve, melyikünk nyelvén milyen szófordulatok jelentik ugyanezt, aztán indulunk vissza az előadóterembe.
Magyar ismerős sodródik mellém, mesélem, milyen kellemes órát töltöttem el a színes, nemzetközi asztalnál. Hát te, kérdezem tőle, neked milyen ebéded volt?
Legyint csak. Magyarokkal ült, mindenki a tányérjába meredt, a "jó étvágyat" és az "egészségünkre" között nemigen hangzott el szó, ha beszélt is valaki, csak a szomszédjával.
S azt is csak suttogva.
