A Láthatás fontos film. Ezt most nem a szó pejoratív – kvázi: kritikusi – értelemben állítom. A korábban elsősorban színészként ismert Xavier Legrand most immár író-rendezőként fikcióba ágyaz egy dokudrámát, hogy aztán thrillerként fejezze azt be. Ez volt a legjobb módja, hogy hiteles maradjon: elvégre képtelenség lett volna a kezdeti realista hangnemben befejezni, azaz a valósággal szinte totálisan megegyező történetet katarzisra kifuttatni. A családon belüli erőszakra koncentráló konkrét cselekmény egy bírósági meghallgatással indul. Adott Miriam, egy anya, aki állítja, férje bántalmazta őt és a kisebbik gyere ezért nem akar vele találkozni. Antoine, a férfi azt állítja, hogy ez mind nem igaz, ő csak a gyerekeivel szeretne találkozni.
A bíróság pedig dönt: Julien a kényszerláthatás szituációjába kerül. Azaz, hiába retteg szemmel láthatóan attól, hogy apja mikor durvul be, el kell töltenie vele a kötelező időt. Antoine pedig egyre inkább szeretne találkozni Miriammal, és ez újabb feszültség forrása. Denis Menochet hibátlanul alakítja a mindenkit manipuláló karaktert, aki végül csak nem tudja kordában tartani magát és drasztikusan rátámad a családjára. Nekem, mint filmkritikusnak tetszett, hogy a hiperrealizmusból átlépünk a hitchcocki, sőt kubricki suspense világába, de mint Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa elmondta, a valóság ennél sokkal súlyosabb, mivel az erőszaktevők az esetek többségében nem leplezi le magát a nagy nyilvánosság előtt. De, mivel a Láthatás fikciós film, az alkotóknak ki kellett találniuk egy olyan dramaturgiai fordulatot, amellyel le lehetett zárni a filmet.
„Sokkoló volt, hogy mennyire tűpontos volt Xavier forgatókönyve, a feszültség, a dráma, de ez nem lett volna elég. Még az sem, hogy a bírósági dokumentumfilmből a Ragyogásra váltunk át. Tanulmányoztam olyan nők vallomásait, akiket a férjük bántalmazott és próbáltam megtalálni bennük a bántalmazók cselekvési paneljeit. Kiderült, hogy nagyon sok a közös pont, de elsősorban az, hogy a nyilvánosság előtt makulátlanul viselkedtek, de a zárt ajtók mögött kiszívták az életet a másikból” – mondta lapunknak Denis Menochet. Hozzátéve: Xavier Legrand rendezővel együtt dolgozták ki, hogy az apa karaktere az ámokfutásai között tulajdonképpen pozitív legyen. Ennek lelki háttere, hogy a legtöbb bántalmazó a valós életben is sokszor áldozatnak érzi magát, úgy érzik, mások nem járnak el fair módon velük. Ahogy a színész fogalmaz, arra meg pláne nem gondolnak, hogy őrültek lennének.
Külön érdekesség, hogy Xavier Legrand első rendezése a Mielőtt elveszítene mindent című rövidfilm volt, melyet Oscarra jelöltek. Hovatovább a szereplőgárda és a karakterek megegyeznek. Nem véletlenül, hiszen az etűd azt meséli el, hogy menekül el Miriam a férje elől. Ahogy a rendező elmondta: eleinte három rövidfilmet tervezett, de mivel a válás, a láthatás, majd a fizikális fenyegetettség témaköre olyannyira összefüggött, hogy a folytatás immár egész estés film lett. Arra a kérdésemre, hogy nem ütközött-e falakba, amikor fejébe vette, hogy egy társadalomkritikus drámát bűnfilmekre jellemző feszült „oldd meg”, mosollyal az arcán jegyezte meg: épp ezzel győzte meg a producerét, hogy a filmtervét meg kell valósítani. Ennek pedig örült: mert nem akar olyan társadalomban élni, ahol a családon belüli erőszak „nem téma”. Ezen pedig bármilyen eszközzel változtatna.