Adjuk meg a császárnak, ami a császáré: Orbán Viktor megint élni tudott a helyzettel, és miután ezt sorozatban harmadszor tette, nem foghatjuk rá, hogy csak mázlija volt. A széria első sikere 2010-ben szinte az ölébe hullott, miután a 2008-as gazdasági válság a Gyurcsány-kormány maradék esélyét is szétzúzta az ország stabilizálására. A másodikat rá lehet fogni egyrészt a baloldal darabokra hullására és gondolattalanságára, másrészt az új választási szabályok okozta ellenzéki zűrzavarra. A harmadikat azonban már nem érdemes ilyesmivel magyarázni, és visszatekintve talán az első kettőt is helytelen volt. Orbán nem egyszerűen használja a hatalomtechnika eszköztárát, hanem ki is tudta azt építeni. Nem egyszerűen szerencsés, hanem üstökön is tudta ragadni a szerencséjét. Ha eltekintünk az ideológiáktól és a több millió kiszolgáltatott, szegény ember sanyarúságától, Orbán minden tekintetben sikeres politikus. Tán csak a bankszámláján van kevesebb, mint nyugati kollégáinak - örülhet, ha ki tudja préselni a kampány közben kapott bírságokat.
Azzal sem érdemes áltatnunk magunkat, hogy Magyarország egy ilyen ország, „ezekre” szavaz, innen minden értelmes embernek el kell menekülnie, még ha norvégül, skótul vagy bajorul kell is érte megtanulni. Gyakorlatilag minden társadalomban működött volna az orbáni recept, ekkora pénzügyi és médiatúlerő ellen még a mohos demokrata beidegződés se tehetett volna sokat. Lám, nemcsak a törökök, az oroszok, a kínaiak, de újabban az amerikaiak tömegei is kifejezetten örülnek, ha vezetőik leveszik a vállukról a gondolkodás terhét. Megmondják nekik, merre van az előre, aztán már csak alkalmazkodni kell a kétdimenziós léthez.
A probléma az eszközben van. Ekkora hatalom kiépítése elképzelhetetlen valós külső fenyegetettség vagy annak mesterséges túlhangsúlyozása nélkül. Egyetlen társadalom sem ad ekkora hatalmat egyvalaki kezébe, legfeljebb háború vagy közvetlen háborús veszély idején (ez volt Rómában a diktátor). A mi esetünkben cinikus és tudatosan gonosz hatalomtechnikai döntés volt, hogy Orbán előbb felkorbácsolta, majd teljes egészében kihasználta a menekültáradat okozta rettegést. Nem csillapította, hanem a végletekig fokozta az idegenellenességet. Nemzedékekre megmaradó gyűlöletet ültetett el – pedig két XX. századi példa is volt előtte arra, hogy ez milyen veszélyekkel jár. De nem érdekli, hogy a történelem végül hogyan fogja megítélni. A mának él, élvezi a hatalmat, neki gyönyör, ami normális embernek egy idő után inkább nyűg lenne.
Ha mégis van szerencséje, az az időzítés. Kedvező világgazdasági folyamatok kísérik, az anyagi helyzetük javulásával elégedett választókat egyelőre nem érdekli, hogy elmaradtunk közvetlen szomszédainktól, hogy kevésbé korrupt és szakmailag körültekintőbb kormányokkal jóval előrébb tarthatna az ország. Majd fogja, amikor jön az újabb ciklikus válság. Akkor mindenkinek rossz lesz – de sokaknak, például az Orbán „elégtételétől” fenyegetett civileknek és a független sajtónak addig se lesz jó. Félek, visszasírjuk még az előző Orbán-kormányt.
