Mint az asszony, akit vernek.
Tulajdonképpen el kellene mennie. Már régen el kellett volna. De nem mindig lehet elmenni: nincs hova, nincs minek, nincs kiért.
A szomszédok pontosan tudják. Látták, hallották az egészet. És – ez a legfájóbb – látta, hallotta a gyerek is. A szomszédoknak talán lehet hazudni valamit. A gyereknek nem. Ő ott volt mindig, átélte. Sőt: a gyerek is kapott.
Pedig vasárnap este megpróbálta. Próbált szólni, hogy nem így szeretné. Hogy neki így nem jó. Hogy ő is a világon van, hogy neki is lennének álmai, vágyai, igényei. Nem ért semmit. Nem érdekelt senkit. Még a házból is kidobták: a házból, ami legalább annyira az övé is.
Úgyhogy ezentúl inkább hallgatni fog. Nem szól, amikor az anyját elviszik egy nyolcágyas, húgyszagú elfekvőbe, mert ha megszólalna, azonnal megkapná: Tállai András, 54,7 százalék. Nem szól, amikor a gyerekkel – ahelyett, hogy programozást tanítanának neki – felmérőt íratnak a tornaterem nélküli iskolában testnevelésből, mert úgyis csak azt kapná válaszul: Kósa Lajos, 48,2 százalék. Nem szól, hogy nyolc éve ugyanazt a megalázó alamizsnát fizetik neki családi pótlék címén, mert minek, ha egyszer Tasó László 58,8 százalék. Nem szól, hogy naponta csak két busz megy a faluból a városba, olyan lehetetlen időpontban, hogy akkor sem tudna dolgozni járni vele, ha egyébként lenne neki való munka. Mert hiába mondná, hiszen még Simonka György (igen, az a Simonka) is simán elvitte a körzetét 43,6 százalékkal.
Most tehát az lesz, hogy szépen visszasomfordál. Bepúderezi az arcát, hogy ne látsszon rajta semmi. Hogy ne látsszon annyira. Úgy tesz, mintha nem számítana. Nem is számít. Biztosan kap majd egy-két pofont, csak hogy tudja, hol a helye. Alighanem „az” is megtörténik. Meg fog történni: ha nem ma, akkor holnap, vagy holnapután. És akkor talán majd egy kicsit jobb lesz – egészen a következőig.
