Azért is jó, hogy van egy ilyen modern, jó, nagybefogadó képességű hangversenytermünk, mert a világ egyik legjobb zenekarának sem derogál, hogy fellépjen benne, rendszeresen hazánkba jöjjön. (Ez régebben nem így volt.) A Bécsi Filharmonikusok olyan műsort és szólistát hoztak, ami arra hívott fel, mindenképpen látogassunk el hangversenyükre. (Ez sem feltétlenül volt mindig így.) Az mindenesetre előzetesen furcsának tűnt, hogy a műsor első felében két hatalmas zongoraverseny szerepel, általában egy is elég szokott lenni, esetleg – de inkább kötelezően – szerepel előtte egy nyitány, vagy annak megfelelő rövidebb mű, majd a második részben jön, ami jön; népszerű választás például Sztravinszkij Petruskája. (Például, amikor a milanói Scala zenekara járt itt pár hónapja.) Tehát első szám a Beethoven c-moll, és miért ne? Hát például azért, mert az első percek után nyilvánvalóvá vált: a zenekar, de még inkább a karmester nem tud semmit kezdeni a művel. Lejátsszák a hangokat, szépen szólnak a hangszerek, jól zongorázik a szólista, csak éppen manapság, amikor Beethovent illik újragondolni, illik róla, vele sokkal többet elmondani, ez egyszerűen kevés.
Yefim Bronfman
Yefim Bronfman Üzbegisztánban született, 15 éves korában vándorolt ki Izraelbe, 1989 óta amerikai állampolgár. Különösen közel áll hozzá a huszadik századi szerzők közül Bartók, Stravinsky és Prokofjev. Bartók három zongoraversenyéből készített lemezfelvételét 1997-ben Grammy-díjjal ismerték el.
Andrés Orozco-Estrada hallhatólag nem tudott semmi mást adni, mint a kottát lejátszatni erre mesterfokon képes zenészeivel, de ez még a Bécsi Filharmonikusokkal is messze volt attól, hogy élményt adjon. Hogy a zongorista ennél többre lett volna képes, az a szólórészekben és a kádenciákban hallatszott, de hát itt komoly szerepe volt kísérőinek. Bartók II. zongoraversenyében hangsúlyosan előtérben van a szólista, rögtön az elején energikusan hatásosan kezdett Bronfman. Jól igazodott hozzá a zenekar, arra törekedett, hogy vele tartsanak Bartók világába. A muzsikusok nem riadtak vissza az élesebb, érdesebb hangzások kihangsúlyozásától, nem kerekítették le az éleket. Szépen szóltak a második tétel jellegzetes bartóki éjszaka zenéjében, és a fináléban mindhárman –karmester, zenekar, zongorista – ellentmondást nem tűrő erővel, virtuozitással adták tudtunkra, milyen nagyszerű művet is játszanak. Végül is Bronfman huszonegy évvel ezelőtt Garmmy-díjat kapott a Bartók zongoraversenyek felvételéért… A taps és ováció is jóval erőteljesebb volt, mint a Beethoven után. Megérdemelten. Azt szokták, mondani, egy ilyen mű, minta Petruska, jutalomjáték egy olyan zenekar számára, mint a Bécsiek, de ez nem nekik volt jutalom, hanem nekünk, akik addigra megbékéltünk a nem túl izgalmas Beethovennel, miután a fellépők Bartók zenéjében megmutatták, mire képesek valójában. A Filharmonikusoknak aztán nem volt semmi gondja a sűrű zenekari szövettel, a színeket erős ecsetvonásokkal festették, az orosz népi hős kalandjait szinte filmen láttuk. És a ráadásként megszólaló Ruszlán és Ludmilla nyitányt ennél jobban, gyorsabban, egyénibb hangsúlyokkal tényleg nem lehet játszani.
Andrés Oroczo-Estrada
Andrés Orozco-Estrada 1977-ben Kolumbiában született, húsz éve Bécsben él. A Houstoni Szimfonikusoknál, a Frankfurti Rádiózenekarnál és a Londoni Szimfonikus Zenekarnál tölt be meghatározó szerepet. 2021-től öt éven át a Bécsi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere lesz.
Infó:
Beethoven: c-moll zongoraverseny, Bartók: II. zongoraverseny, Sztravinszkij: Petruska, Yefim Bronfman (zongora)
Bécsi Filharmonikus Zenekar, Karmester: Andrés Orozco-Estrada
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2018. április. 6.
