Még szigorú mércével mérve is megbocsátható, ha egy választási kampány során az éppen kormányzó párt politikusai kis mértékben rózsásabbnak láttatják országuk gazdasági teljesítményét, mint amilyen a valóság. Ennek bevett módszere, hogy csak a szépre emlékeznek, a kedvezőtlenebb számokról pedig bölcsen hallgatnak. A tények, a legfontosabb tendenciák meghamisítását azonban még az sem menti, hogy ha egyes minisztereket páni félelem fog el, mert arra gondolnak, hogy két parlamenti ciklus után bizony búcsút inthetnek hitbizonyítványként működtetett hatalmi pozíciójuknak.
Kormányunk egyik tagját is a haza (értsd a Fidesz-uralom) iránti olthatatlan hűsége vakíthatta el, amikor nem átallott megállapítani, hogy "Magyarország a gazdasági versenyképességet (...) tekintve is Európa élmezőnyébe tartozik." Mivel hasonló eufóriának eddig sehol másutt nem találtam a nyomát, így a Magyar Nemzeti Bank vezető szakértőinek tényeken alapuló, tavaly ősszel első alkalommal megjelent Versenyképességi jelentéséhez fordultam támaszért. Ezt írják: "A világ legismertebb és legrelevánsabb globális versenyképességi rangsorai szerint Magyarország versenyképessége az Unió 28 országán belül jellemzően az utolsó negyedben található, és elmarad a visegrádi versenytársakétól."
Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de Orbán Viktor kormánya egy esztendővel ezelőtt még maga is így látta, és tető alá hoztak egy versenyképességi felzárkóztatási törvényt. Ebben intézkedéseket soroltak arról, hogy hogyan háríthatják el a gazdaság tartós növekedését gátló, bürokratikus, jogi akadályokat. Lerövidítették a hatóságok döntéseinek határidejét, kísérletet tettek - ki tudja hányadszor - arra, hogy az állam működésének költségeit csökkentsék. Ebből ugyan még alig-alig valósult meg valami, de a kormány legalább konstatálta, hogy lépni kellene. Ennek értékéből mit sem von le, hogy egy másik miniszterünk a tényekkel mit sem törődve kijelentette: "mi a versenyképességi rangsorokkal nem törődünk." Ezt kár is lenne cáfolni!
