Az, hogy nem tudják megunni egymást, kapcsolatban áll azzal, hogy nem ülnek mindig egymás mellett. Sokat voltak egymástól távol, különösen az első negyven évben. Péter rengeteget utazott. Azóta töltenek együtt több időt, mióta Gryllus Vilmost „visszaadták” a Kaláka együttesnek. Az utóbbi évtizedben fellépéseik nagy része közös, úgynevezett lelkiderűgyakorlatokat tartanak. Céljuk, hogy a közönségből közösséget formáljanak.
Mikor nem közösen dolgoznak, akkor is egymással osztják meg elsőként ötleteiket.
– Ha az ember alkotói munkát végez, kell hogy legyen egy, esetleg két ember, akit tisztelni tud a szakmaiságáért, aki hajlandó véleményezni az elkészült műveit – mondja Ildikó. – Ez az ember ritkán mondja azt, hogy ez fantasztikus, így jó, ahogy van. Legtöbbször javaslatokat tesz, hogyan lehetne jobb. Mikor Vilmossal tizenhat évig együtt dolgoztunk az Égbőlpottyant meséken, a Ki kopog? című rádióműsorunkon, akkor aranyéletem volt. Igen fontos volt számomra, hogy mit mondanak. Más véleménye nem is érdekelt. Péter ebben az alkotómunkában társam ötven éve. De hogyan élünk a munkán kívül, a hétköznapokban? Nem tudom, van-e munkán kívüli életünk…
Egyetértenek abban, hogy mindkettejükben él egy kisgyerek. Mindketten tudnak róla, és tesznek róla, hogy életben tartsák. A gyermek legfontosabb tulajdonsága a kíváncsiság. Nem unhatják meg egymást, amíg kíváncsiak egymásra és a világra.
A teljes interjút itt olvashatja el.
