Nagy a felzúdulás a labdarúgó-válogatott siralmas évkezdete miatt, de ez csak a magyar lakosság elenyésző hányadára igaz, honfitársaink többségének fogalma sincs arról, kik játszottak – pardon: léptek pályára –, s hogy kiálltak egyáltalán Kazahsztán legjobbjai ellen. A Nemzeti Sport olvasói a nem létező magyar futball iránt még érdeklődők közé tartoznak, és a lap felhívására, hogy „osztályozza a játékosok teljesítményét!”, az 1-től 10-ig terjedő skálán a következő átlag érdemjegyeket adták a 3-2-es vereséget „kivívóknak”: Gulácsi 3,33 – Bese 2,08, Otigba 3,11, Fiola 2,11, Botka 2,15 – Ugrai 2,3, Kleinheisler 2,91, Elek 2,43, Dzsudzsák 2,8 – Szalai 3,42, Nikolics 2,98. Cserék: Lovrencsics 2,95, Hangya 2,66, Németh 3,78, Pátkai 2,2, Pintér 2,34, Böde 2,92. Talán említeni sem kell: a 2,11-es vagy a 3,78-as középérték olyan tartomány, amely annyit mond a delikvensről, hogy nem rúgott egyeneset a labdába, nem érdemes mezt húznia, és így tovább.
De ha már a régiónál tartunk, érdemes eltűnődni azon, miféle alapossággal választ a válogatottnak ellenfelet az MLSZ. Elképzelem, amint az illetékes urak komor tekintettel állnak az asztalra kiterített világranglista fölött, s buzgón mérlegelik: Libéria, Kazahsztán, Etiópia, Egyenlítői Guinea, Antigua és Barbuda... Látható, milyen környezetben helyezkedik el a 136. helyen „jegyzett” kazah csapat, de nincs mese, a legközelebbi évadnyitón ennél is lejjebb kell menni – felkészül: Myanmar, Burundi, Lesotho –, mert a most preferált övezet már túl erős a fiúknak. Egyikük háborgott is Luxemburg után, hogy miért küldte aknamezőre a csapatot a szövetség, mert azon a mérkőzésen nyerni nem, csak bukni lehetett. (Feltehetően van, akinek dereng: akadt már egy-két együttes a labdarúgás történetében, amely valamiképpen átvészelte a honfitársunk szerint olyannyira veszedelmes luxemburgi kirándulást.)
Magam azért látok pozitív jeleket is, hogy a magyar labdarúgás utóbbi évtizedeinek legtöbbször elhangzott mondatát idézzem. Jó, háromnegyed éven belül sikerült kikapni Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól. De, kérem tisztelettel, Andorrában még gólt sem szerzett a társaság, Luxemburgban viszont már pöttyintett egyet, a kazahoknak meg menthetetlenül bevágott kettőt. Igaz, egyre több gólt is kapott a kompánia, de egyszerre nem javulhat minden... Illetve, dehogynem. Dumában. Az MLSZ üres refrénje szerint szüntelen a fejlődés, miközben az állapotok összessége nem tetszik idillinek, legföljebb taóparadicsominak.
Apropó, vajon hányas átlag osztályzatot adna a magyarországi műfutball még megmaradt érdeklődői közössége a szövetségnek? Milyen érdemjeggyel kellene beérnie a szervezetnek, mondjuk, a kapitány kiválasztásáért? A döntés a szakvezető kilétéről nyilván ugyanolyan mélyreható megfontolás alapján születik, amilyen hallatlan gondossággal szemeli ki a testület a nemzeti együttes barátságosnak tűnő ellenfeleit. A legújabb felkért személy a belga Georges Leekens, aki csupán a 2000-es években tizennégyszer váltott munkahelyet, azaz – noha májusban már hatvankilenc éves lesz – feltétlenül mozgékonyabb a magyar válogatott tagjainál. Ám a 24.hu máris azt írta róla: „Teljes homályban van.” Kétségkívül úgy fest, akár Willie Clark és Alfred Lewis, a két Napsugár fiú. Csak hát amíg hajdanán a Madách Kamarában klasszikus előadás született Feleki Kamill és Balázs Samu főszerepésével, addig a szövetség komédiatagozata, úgy fest, olcsó kabarét állít a színpadra a világot körbehaknizó öregfiú főszereplésével (is). Ettől még előfordulhat, hogy a legközelebbi nemzeti ünnepen Leekenst állami kitüntetéssel jutalmazzák, akár Bernd Storckot március 15-én. Elvégre Andorra az előkelő 130., Kazahsztántól kikapni – pláne itthon – nagyobb bravúr.
Ma este Skócia válogatottja a rivális. Nem illik a sorba, hiszen a FIFA-lista 32. helyezettje. Mégsem kakukktojás, mert Eb-n 1996, vb-n 1998 óta nem járt. Azt persze nem merem mondani, hogy ilyen partner kell nekünk, ilyen partner pompás...
Mert már azt is megtanultuk: el a kazahhal Magyarországtól!
