A szimpatikus nyilatkozatok és az „ismerkedés” időszaka tegnap lejárt, az október végén kinevezett szövetségi kapitány, Georges Leekens először tapasztalhatta meg élesben, hogy milyen a Groupama Aréna kispadjáról irányítani a magyar nemzeti együttest.
A belga szakember az első kezdőcsapatával okozott is meglepetést, meg nem is, hiszen ígéretének megfelelően Gulácsi Péter védte a kaput, Dzsudzsák Balázs volt a csapatkapitány, illetve játéklehetőséget kapott az újoncként bemutatkozó Otigba Kenneth is, ugyanakkor a Bernd Storck-féle együttesektől eltérő módon ezúttal két csatár, Nikolics Nemanja és Szalai Ádám támadhatott. A középpályán ott volt a nemzeti tizenegy Kazahsztánban légióskodó párosa, Elek Ákos és Kleinheisler László is.
Új kezdet ide vagy oda, az Üllői úti aréna üresen ásítozó széksorai azért még emlékeztettek a kudarcokról emlékezetes óesztendőre: a magyar–kazah kedvéért még félháznyian sem verődtek össze, viszont a foghíjas B-közép és a velük szemközti kapu mögött helyet foglaló iskolások becsületére legyen mondva, hogy eleinte legalább a hangulatra nem lehetett panasz. Az ultrák egyébként a lengyel–magyar barátág napja alkalmából többször éltették Lengyelországot.
Hamarosan egészen hűvösre váltott a korábban még várakozással vegyes hangulat, hiszen a 10. percben máris kettővel vezettek a kazahok. Azok után, hogy a 6. minutumban Elek, Szalai Ádám és Ugrai Roland is lemaradt egy szögletet követően, Roman Murtazayev, néggyel később pedig a Fiola Attila „gólpasszát” értékesítő Baktyor Zainutdinov is beköszönt, így nem csoda, hogy a barátságos rigmusok helyett kisvártatva máris a „nagyon gyenge” kevésbé szalonképes verziója, valamint az „ébresztő” hallatszott a lelátóról.
A sokk a legjobb szó, amellyel leírható a kétgólos hátrányban tapasztalható hangulat. A 2017-ben szégyenteljes vereségekhez szoktatott magyar szurkolók számára Nikolics Nemanja lesgólja sem jelentett gyógyírt, Szalai ballal eleresztett lövése annál inkább: habár a játékszer megpattant az egyik vendégjátékoson, mindez keveseket zavart, mert a 21. percben szépített Magyarország. A bekapott gólok ugyan semmi jót nem ígértek a folytatásra, néhány percre mégis fellelkesült a publikum, úgy tűnt, visszatérhet a remény.
A reménykedés egészen a 39 percig tartott, amikor az újabb védelmi hibákat kihasználó Erkebulan Seidakhmet is betalált, 1-3-ra módosítva az állást. Innentől hol az átmenetileg korábban irányító Dárdai Pált követelte vissza tüntetőleg a közönség, hol - érthető módon - kifütyülte az alig 40 perccel elébb még szeretett csapatként megszólított hazai együttest, amely kétgólos hátrányban, s nem éppen békés hangulatban vonulhatott félidőre.
Leekens a szünetben három cserével reagált a látottakra. Gyökeres változás sokáig a módosítások ellenére sem állt be, azaz az egyre hidegebb március estén továbbra is dermedt csendben nézte a stadion népe, amint a pályán nem történik semmi. Volt idő olyan adatok után kutakodni, amelyek szerint az aktuális rangsor 136. helyét elfoglaló kazahok legutóbb 2016 júniusában győztek, legalább háromszor pedig ennél is régebben, 2014-ben találtak be.
A 70. percre a hangadók hazamentek a hangos hazai szurkolók szektorrészéből, így azonban a távozók újabb gólról maradtak le: a 67. percben Németh Krisztián hozta közelebb a házigazdát (2-3). A jobbra számító nézősereg ezek után újra bizakodásának adott hangot, az eredmény viszont már nem módosult.
Maradt a füttyszó és a szégyen.
