Még a második Orbán-kormány alatt született meg a döntés a közfoglalkoztatási programok átalakításáról és felpörgetéséről. A legfőbb indoka az volt, hogy ezzel szeretnék visszairányítani a régóta állás nélkül élő embereket a munka világába. A 2008-2009-es válság után mélypontján lévő munkaerőpiacon valóban célzottabb szakpolitikai beavatkozásra volt szükség a korábbinál, írja a portál, de a rendelkezésre álló eszközök közül az állami foglalkoztatás a legkevésbé hatékony. Igaz, ezzel lehet a leglátványosabb statisztikai javulást elérni a legrövidebb idő alatt.
A tervek szerint a közfoglalkoztatási programok visszavezették volna az érintetteket a munkaerőpiacra. Több felmérés is igazolta azonban, hogy a továbblépés helyett sokkal inkább csapdába ejti a közmunkásokat a program: a napi 8 órás közmunka mellett ugyanis kevés lehetőségük van álláskeresésre. A hivatalos statisztikák szerint évente csupán 13-15 százalék környékén mozog azok aránya, akik közülük el tudtak helyezkedni a munkaerőpiacon.
Emellett a földrajzi megosztottság is egyre élesebbé vált. Mára az ország kettészakadt: míg nyugaton inkább a munkaerőhiánnyal küzdenek a cégek és a közfoglalkoztatási programok betöltik eredeti, átmeneti funkciójukat, addig az ország keleti részében továbbra is a munkanélküliség a meghatározó és a közmunka a húzóerő. Bizonyos megyékben az összes új munkahely több mint 90 százaléka közfoglalkoztatás keretében jött létre.
Ezek a megyék így halmozottan nehéz helyzetben voltak és vannak a mai napig. A munkaerőpiacot főként a közfoglalkoztatás tartja életben, a benne részt vevőknek pedig minimális esélye van a kiszakadásra a szűkös piaci álláslehetőségek miatt. Igaz ugyan, hogy az ország más - munkaerőhiánnyal küzdő - területére költözve jobb esélyekkel indulhatnának, a mobilitás azonban nem igazán jellemzi a magyar lakosságot, ha pedig mégis, akkor már inkább külföldre megy az, aki megteheti, hogy hátrahagyja a lakhelyét.
A teljes cikk itt olvasható.
