Georges Leekens, a válogatott legújabb szakvezetője elhatározta, templomba viszi a keret tagjait. Olcsó poén lenne az áhítatos programot azzal kommentálni, hogy a belga vendégtréner egyhamar rájött: a magyar futballon már csak a Jóisten segíthet. Nem is ez jutott az eszembe, hanem az, hogy ebben az országban a játékosok és a nézők is – hívők, ateisták egyaránt – a labdarúgás templomaiba jártak, mégpedig rendszeresen, hosszú évtizedeken át. Szentély volt az Üllői út, a Megyeri út, a Hungária körút, a Fáy utca, a kispesti sporttelep, akárcsak a dorogi, a diósgyőri, a győri, a pécsi, a salgótarjáni, a szegedi, a székesfehérvári, a szombathelyi vagy a tatabányai pálya. Hát még a Népstadion! Az ottani szertartásokra kiváltképp özönlöttek az emberek, de a többi imaházat is buzgón látogatták, az NB I átlag nézőszáma ötven esztendeje 9425, negyven éve 8082, három évtizede 7959 volt.
Most fel sem tűnik, ha a Paks–Újpestre 400 ember kíváncsi. Az első osztály természetes kulisszájává vált a tök üres nézőtér, s bár a hazai labdarúgás vezetői nem győzik hirdetni az igét, hogy ilyen jó meg olyan klassz a szerintük rohamtempóban előrelépő futball, a túlnyomó többség csak a mozdulatlanságot tapasztalja – amennyiben követi egyáltalán, mi történik a szaporodó hazai stadionokban –, és nem mozdul otthonról, ha forduló van. Pillanatnyilag 2600 az NB I látogatottsági középértéke, a legutóbbi játéknap átlaga 2304 volt, köszönhetően annak az adatnak, hogy az FTC több mint nyolcezer néző előtt fogadta felcsúti ellenfelét. A további öt találkozót átlagban 1083-an tekintették meg; lassan annyian maradnak a lelátókon, amennyien a művészmozikban egybegyűlnek...
Ezzel együtt Leekens sikerre van ítélve. Ezt abból gondolom, hogy német elődjét, Bernd Storckot március 15. nemzeti ünnepén magas állami kitüntetéssel jutalmazták. Az elismerés alapja – az adományozók szerint – az volt, hogy a magyar válogatott Eb-szereplővé vált 2016-ban, negyvennégy évnyi szünet után, ezért aztán Storck éppen azt a kitüntetést kapta, amelyet az 1972-es csapat szakvezetője, Illovszky Rudolf vehetett át 2007-ben. Azért a hetvenkettes (amúgy súlyos csalódást keltő...) negyedik hely és a (diadalmas) 2016-os részvétel között még véletlenül sem vonnék párhuzamot, már csak azért sem, mert a két évvel ezelőtti szereplésben oroszlánrésze volt a létszámemelő európai szövetségnek, valamint a magyarok selejtezőcsoportjában elsőként kiemelt és utolsóként záró görög válogatottnak. De rendben, eljutott Franciaországba a csapat, heves éljenzés Storcknak, ám azóta történt egy s más, egyebek közt sikerült egy éven belül kikapni Andorrában és Luxemburgban is. (Igaz, a második megaláztatás alkalmával már Szélesi Zoltán irányította a nemzeti együttest.) Efféle alászállás után érdemrendet aggatni a mester mellére legalábbis különös, ha nem éppen olyan abszurd, amilyen a jelenlegi magyar valóság.
Ennek része az a felejthetetlen nyilatkozat, amelyet Danko Lazovics adott. A Videoton szerb légiósa ilyesmiket mondott: „A magyar futball óriási projekt. Gondolok itt a stadionokra, a bajnokságra, a klubokra. (…) Úgy gondolom, ha ezen az úton halad tovább a fejlődés, akkor a következő öt-hat évben a magyar futball újra olyan sikeres lehet, amilyen Puskásék idejében volt.” A csatár nyilván megfeledkezett arról a kellemetlen körülményről – ha csak nem találta azt mellékes mozzanatnak –, hogy csapatát az európai előszezonban 4-0-ás vereséggel selejtezte ki a belgrádi Partizan, és a fehérvári együttes volt a korai kirostálás utolsó magyar mohikánja.
A tévében ugyanakkor azt hallom: a riporter hevesen szidja Daniel Alvest. Amikor a PSG kettős cserére készül, a szpíker bizonyos abban, hogy a szörnyen futballozó jobb-bekk lesz az egyik lemenő, ám D. A. a pályán marad, és néhány perccel később megszerzi a párizsiak győztes gólját. Na bumm, még egy mindössze százszoros brazil válogatott labdarúgónak is lehet szerencséje...
Bennünket, a megalapozott sikerek hazájának büszke polgárait efféle mázlis momentumokkal nem lehet megtéveszteni.
