Theresa May brit miniszterelnök a villám sebességével kapott szolidaritási nyilatkozatokat az uniótól és a NATO-tól Szkripal-ügyben. Joggal hihette, hogy a közbeszéd és az e hét végén esedékes uniós csúcs a Brexittől elfordul Oroszország és az idegméreg, esetleg a Putyint és körét sújtó újabb szankciók felé. Ami például a nagy szigetországi televíziós hírcsatornákat illeti, ez a számítás bevált. A téma jótékony leplet borított a Brexit-tárgyalások mozdulatlanságára. Ám azt, hogy ez a szolidaritás mit ér, 24 órán belül értésre adta Heiko Maas, az új német (szocdem) külügyminiszter. Közölte, kétoldalú (értsd: brit-orosz) konfliktusról van szó, a Szkripal-merénylet nem az unió ügye. Márpedig nehezen elképzelhető, hogy az unió mint szervezet szembe megy Németország álláspontjával, amelyet egyébként tisztán üzleti érdekek diktálnak. A németek akkor lennének boldogok, ha a meglevő gazdasági szankciókat is eltörölnék vagy enyhítenék.
Hétfőtől azonban Szkripal helyett újból Brexit van. Ezúttal a főtárgyalóknak, a brit Davisnek és a francia Barniernek valóban sikerült lényeges kérdésekben megállapodniuk, abban például, hogy az uniós tagországok polgárai a 2020 végi átmenetinek mondott időszak után sem veszítenek britanniai jogaikból, sőt azok is élvezhetik ugyanezeket a jogokat, akik a Brexit után vállalnak munkát brit földön. A mieinknek sem kell hazajönniük, sőt a jelek szerint korlátlan ideig migrálhatnak az újonnan vállalkozók.
Ha nem létezne „ír kérdés”, azt is mondhatnánk, a felek karnyújtásnyira vannak a megegyezéstől. Ám mivel van, és a Tanács elnöke, Donald Tusk azt mondta, „Írország mindenek előtt”, szinte minden azon múlik, hogy az uniós Ír Köztáraság és az elvileg kiszakadó Észak-Írország határával mi történik. Az uniós álláspont az, hogy az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország maradjon az unióban (egységes piac, vámunió), legyen légnemű továbbra is a határ. Theresa May azonban itt hegynek ütközik. A határellenőrzést ugyan nem akarja visszaállítani, de ha az Egyesült Királyság egy darabja de facto leválik, azaz nem „brexitál”, akkor megteheti ezt a többi is, Skócia például. És akkor a birodalomnak vége.
A fél világ lesi, milyen kompromisszumot találnak itt, ha egyáltalán. Az északír protestáns többség konokul ragaszkodik a status quo-hoz, és ez felvillantja az ír sziget uniós egységéhez nem kevésbé ragaszkodó katolikus kisebbség ellenállását, melyből még vérfürdő is lehet. A nagyobbik baj, hogy Theresa May konzervatív pártjának kormányképessége az északír protestáns párt, a DUP (demokratikus unionisták) támogatásától függ. Márpedig júniusban választások lesznek, és May addig bizonyosan nem tesz semmit a DUP ellenére. Elég neki, hogy a Brexit-tárgyalásokon rendre kevesebbet kap, mint amennyit pártjának és honfitársainak ígért, és tűrnie kell a lázongásokat.
Jobb, ha tudomásul veszi, az európaiak ráuntak a britekre, akik évtizedeken keresztül mindig kimazsolázták a közös tányérból azt, ami nekik jó volt, és éppen ők nem ismerték azt a szót: szolidaritás.
