Nem jószántamból töltöttem heteket egyik nagy hazai egyetemünk onkológiai osztályán, de az ott töltött hosszú idő abba mindenképp bepillantást engedett: mire számíthat az ember negyven munkásév után, miközben ő is, munkáltatói is mindig befizették a szükséges járulékokat. Mindeközben az is szembetűnt: a klinikán kiváló szakemberek dolgoznak, az igazgató vezetésével, aki nemcsak teszi dolgát, de empatikus, és ezt várja el a beosztottaitól is. Az orvosok és az ápoló személyzet erőn felül teljesít.
Náluk nincs reggel és este, a betegekre összpontosítanak, nem ismernek hétvégét és ünnepnapot. Tudják: a fájdalomnak nincs hétköznapja és ünnepnapja. Nem a hálapénzre mennek, nincs protekciós műtét, azt operálják, aki soron következezik, vagy akinek meg kell menteni az életét. A nyomon követést, az utólagos segítést is elemi kötelességüknek tartják.
Mindezt az orvosok és az ápolók védelmében írom. Azoknak a védelmében, akik nem a „könnyebb” elvándorlást választották (bár őket is megértem), hanem vállalták: az anyagi és szakmai jólét helyett itt és most tesznek értünk, küzdenek az életünkért. Miértünk, akik nem tudunk az elvándorolt kitűnő orvosok után menni a biztos gyógyulás reményében, akik a pénztelen magyar egészségügyre vagyunk kénytelenek hagyatkozni.
Nem „haszontalan”, mondhatni, nem minden tanulság nélküli eltölteni akár egy hetet is valamely egészségügyi fekvőintézetben. Hamar rájövünk: a kormányzati egészségpolitika beszélő viszonyban nincs a hétköznapi valósággal. Egy szakorvos ötezer forintos bruttó fizetésemelése vagy egy húsz éve a szakmában dolgozó, három műszakban tejesítő nővér ötszáz forintos bérnövekménye aligha kíván magyarázatot.
Komolyan, most már én sajnálom őket. Akik mindet megtesznek, hogy visszatérjünk a munka világába, és kellő rehabilitációban részesüljünk. Ők minden lehetséges eszközt bevetnek, hogy visszaadják egészségünket, de ez csak átmeneti megoldás. A Fidesz és kormánya láthatóan a kisujját sem mozdítja, hogy meggyógyuljunk, hogy túléljük.
