A héten megjelent Volna itt egy ország című könyv már a második közös publicisztika-kötetük. "És ha előbb-utóbb eljön az elkerülhetetlen bukás pillanata, abban nem lesz semmi patetikus, nem lesz benne nagyság, erő, szépség, még csak giccs sem adatik, az a bukás a miniszterelnök önképét roncsolja majd össze, s ez az, amitől az ő szívét is összefacsarja a jeges rémület: retteg saját megszégyenülésétől." Azt hinnénk, az írás magányos tevékenység. Miként lehet közösen gondolkodni, kérdeztük a szerzőpárost. "A mi barátságunk és a közös munkánk története tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy egymástól függetlenül párhuzamosan gondolkodtunk, aztán elkezdtünk sűrűn beszélni egymással, most pedig együtt dolgozunk, tulajdonképpen pontosan az a munkánk, hogy másokkal együtt közösen gondolkodjunk." - válaszolt lapunknak Lakner Zoltán, a 168 óra főszerkesztő helyettese. Tóth Ákos, a hetilap főszerkesztője, a 2016-ban megszüntetett Népszabadság egykori lapszerkesztője azt mondja, fiatalabb korában nem értette, mire jók a szellemi műhelyek. "De ma már tudom, hogy ha az ember magára marad, még ha sűrűk is a gondolatai, hajlamos a szellemi elvadulásra. A barátság, a közös munka a tisztánlátás megőrzésének egyik forrása."
Hogy a két szerző közül ki az optimistább az ország jövőjét találgatva, Lakner elmondja, hogy sok olvasóhoz hasonlóan reménykedő derűlátás és a végletes kétségbeesés hullámzását élik át ők is, csak éppen azzal a szakmai felelősséggel, hogy nem üdvrivalgást vagy sírfeliratot kell közzétenniük, hanem elemző szövegeket. Tóth szerint az írásaik eredője is annak elismertetése, hogy mindenkinek joga van emberhez méltó élethez, tehát egyiküknek sincs oka túlzott optimizmusra. A kötetben megemlékeznek a 2016-ban elhunyt Megyesi Gusztáv publicistáról is. "Hiányzik, ahogy nyilván nagyon sokaknak - sóhajt Lakner. - És nagyon hiányzik az egyik törzshelye, a Népszabadság, meg egy tisztességes közszolgálati média úgyszintén. Sok veszteséggel kell együtt élni, amelyeket feldolgozni szinte lehetetlen. Még azt is hozzátenném, az én nemzedékem már a lebomlás idejére érkezett meg, a nálam fiatalabbaknak, például egyetemi hallgatóimnak pedig történelem, hogy volt egy vitális és erős baloldali-liberális közélet."
A közös kötetben szereplő szövegek logikája nem engedi meg, hogy letegyünk egy másik ország lehetőségéről. "Rengeteg történelmi, szociálpszichológiai, politológiai érv szól amellett, hogy nagyjából ez a jussunk, amiben élünk, az én számomra mégis erősebb, amit Bibó István és Szűcs Jenő vallott: a történelem nem célirányos folyamat, hanem alternatívák közötti választás. Most azt hiszem az alternatíva megépítésének kellene napirenden lennie, ebben áll a közéletben szerepet vállalók felelőssége is" - világít rá Lakner. Tóth Ákos úgy fogalmaz, ő kétségbeesve hisz az értelemben, és nem fogadja el megváltoztathatatlan adottságként, hogy nekünk ez jutott. "Én abban a reményben engedtem el a könyvet, hogy a munkánkon átüt annak a szenvedélyes hite, hogy lehet ezt másképp is csinálni."
"Meg lehet szokni. Mint ezt a maró-keserű érzést, ezt a fojtogatót, ahogy az ember érzi, hogy szűkül a tere, a levegő sűrűsödik körülötte, szinte helybe préseli, és a többiek csak nézik, megjegyzéseket tesznek rá, odavetnek neki valamit, vagy jobb esetben rá sem hederítenek már, hogy ott áll egy helyben, akár a koldus az aluljáróban, megelevenedett szemétládaként, de mégis az élet részeként, s lassan eljut oda, hogy kívülállóként nézi önnön magát, saját határait próbálgatja, hogy meddig mer ő elmenni és meddig mernek elmenni ővele (bármeddig), egyik helyzetből a másikba pörög, és azt hiszi, hogy a saját akaratából történnek a dolgok, pedig csak belemerevítették a történetbe, amit úgy él meg, mintha az övé lenne. Meg lehet szokni. Ezt a megszokást is meg lehet. Amiben normálisnak és természetesnek tűnik mindaz, ami nem lehet se normális, se természetes.
Találkozás a szerzőkkel: Könyvbemutató beszélgetés a szerzőkkel és Krug Emíliaval március 20-án, kedden, este 6 órakor a Café Smúzban (Budapest, Kossuth Lajos tér 18.)
