Jószerével nem volt olyan rendezvény – majdnem azt írtam: ünnep – március 15-én, ahol ne hangzottak volna el a Nemzeti dal emblematikus sorai: „rabok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok”. Mindegy volt, hogy a színpadon ellenzéki vagy kormánypárti politikus állt-e; mintha csak egy hatalmas börtön lenne ez az ország, ahol mindenki szabadulni akarna. És ez összességében jól tükrözi a pillanatnyi (?) hangulatot. Valamilyen módon mindenki rabságban érzi magát; az ellenzékiek azért, mert a kormánypárt szinte minden jogosultságuktól megfosztotta őket az elmúlt nyolc évben, a kormánypárt meg azért, mert egyáltalán létezik ellenzék. Szóval egy hatalmas cella ablakából leskelődünk kifelé mindannyian – ez Magyarország 2018-ban, huszonnyolc évvel a politikai rendszerváltás után.
De akkor mire váltottunk, ha 1990 előtt is börtönnek éreztük ezt az országot, és bizonyos értelemben az is volt? Mire váltottunk, ha a miniszterelnök – volt, akit Grósz Károly pártfőtitkáréira emlékeztették szavai – egy eredetileg ünnepnek szánt napon képes volt arról beszélni, hogy ha megnyeri a választásokat, még inkább börtönné fogja alakítani Magyarországot? Természetesen azok számára, akik nem az ő kottájából játszanak, akik beszélni mernek arról, hogy az az illiberális építmény, amit felhúzott nekünk uralkodása alatt, távol áll a demokratikus rendszerektől.
A magyar miniszterelnök, érezvén annak a paradoxonát, ha minden rosszat az ellenzék nyakába varr – hiszen egy csenevész ellenzék ugyan mire lehetne képes –, komplett nemzetközi összefogást rajzolt fel hallgatósága elé, amelyben minden egyes szereplő Soros György irányítása alatt áll, s akiknek nincs is más dolguk, mint betelepíteni ide migránsokat, tízezrével, illetve lebontani azt a kerítést, amely pedig megvédi egész Európát. (És amiért nem elég hálás a kontinens, hisz látjuk, nem hajlandó megtéríteni a költségeit.)
Persze nyugodtan ott is hagyhatnánk a kormányfőt a maga vízióival együtt, legyinthetnénk: majd csak megküzd valahogy a démonaival, de könyörgöm, hogyan is tehetnénk, ha egyszer ő az ország első számú döntéshozója? Hogyan tehetnénk, ha az eddigi uralkodása nem épp azt bizonyítaná: nem beszél a levegőbe? Ha tehát azt harsogja odahurcolt, vagy önként érkező hívei előtt, hogy itt jogi leszámolás lesz, akkor ezeket a szavakat nem tehetjük az üres fecsegés kosarába. Nem bizony, Orbán komolyan gondolja, hogy börtönnel kell büntetni, a jogászok meg majd kitalálják, hogy miért. Vannak már többen is – Császy, Tátrai, Czeglédy és a többiek -, akik erről tudnának mesélni. Már ha nem volnának éppen rács mögött.
A miniszterelnök – elvileg minden magyarok kormányfője – március 15-én nagyon megemelte a tétet. Nyilvánosan hirdette meg a maga politikai bosszúját, folytatva ezzel az időutazást, nemcsak a nyolcvanas évek végéig, de vissza egészen az ötvenes évekig. A tét tehát nem más: hosszabb távon válik börtönünkké az ország, vagy kijutunk a szabad levegőre. És ebben a mondatban már egyetlen szó sem jelképes.
