Van nekünk egy fakocsmánk a faluban, ott mereng ilyenkor tavasz előtt a férfilelkek egy része. Főként az, amelyik nem néz meccset, mert épp nincs meccs, s az is, amelyik asszony elől keres menedéket, mielőtt felásatnák vele az ágyásokat, vagy tulipánhagymákat kéne válogatni a közeli "nagybótban", ami a teszkó itteni hétköznapi neve.
Ott ül a többi között a filozófus, a mindig csendesen merengő szakállas tudós, akinek mintha fájna minden szó, alig beszél.
Kis üveges kóláért meg parádi büdös vízért térek be, mennék is tovább, de a filozófus int, hogy üljek le mellé. A kocsma népe egy pillanatra megáll, mint amikor filmekben kimerevítik a képet, s csak a főszereplő kacsint ki a többiekre, vagy váratlanul sztepptáncba kezd, de aztán forog tovább a celluloid, csak a snitt változik.
- Már megint fordítva ültök a lovon - ezt mondja nekem a filozófus, s egy darabig elmerengek azon, hogy mi, asszonyok, mi, újságírók, mi, fiús anyukák, mi, sör helyett borkedvelők vagy mi, gyüttmentek ülünk-e fordítva azon a bizonyos lovon. Hamar kiderül, hogy második minőségemben lettem megszólítva, mert a filozófus azt mondja, minden újságíró földhözragadt, s ezt az egész Kósa-ügyet rossz dimenzióban kezeli. Nem a csengeri asszony után kéne futkosni, hanem azt kéne felkutatni, honnan van az a temérdek pénz, amit "le kell papírozni" valahogy. Mert csak úgy nem lehet eltüntetni például 3000 milliárdos magánpénztári vagyont, vagy devizahitelesek bedőléséből keletkezett busás haszont, ahhoz kell valami dokumentum. Amatőrök ilyenkor lottónyerteseket vesztegetnek meg, arrogáns politikusok meg azt hiszik, hogy közjegyzői pecséttel hitelesíthetik a pénzmosást, eddig úgyis megúsztak minden ilyesmit, miért ne úsznák meg újra. Vagyis előbb volt a pénz és utána lett az asszony, nem pedig fordítva, mondja. Választ igazából nem vár, kis szünet után Kantról kezd beszélni, az érzéki megismerésről, a transzcendentális logikáról, az ember gondolkodási képességeinek rendkívül szűkös határairól.
Körbenézek. A szomszéd asztalnál hárman kártyáznak, a fémpultnál álldogáló asszonyság unottan kavargatja tejporos kávéját. A filozófus előtt vörösbor van kólával, feje fölött karikatúrák függnek. A közeli város tehetséges grafikusa skiccelte, azóta már ő se él az országban, elment egészen Angliáig. Lassan az tűnik véletlennek, ha marad valaki, mintha mi, utóbbiak jó nagy lúzerek lennénk, akiknek jó az itteni posvány, még akkor is, ha nem a benne dagonyázó disznók szerepét öltjük magunkra, hanem a sár szélén rovarokat vadászó szorgos verebekét.
Ha már nálam van, felbontom a büdös parádi vizet. A kénes illat sokakat fintorgásra késztet, de ezen a vidéken ez afféle nemzeti víz, a bűze is a miénk, azt is szeretjük. Ezt issza gyerek és felnőtt, asszony és férfi, fröccsborhoz és tisztán, issza másnapos és absztinens, emésztési zavarokkal küzdő és a rozsdás vasszöget is simán feldolgozó.
Háborgó gyomorra nemigen van ennél jobb ital.
