Hogy be lehet-e dumálni másoknak, ami nincs is, hogy el lehet-e hitetni, azt, ami igencsak ellentétes a valósággal, az mostanában kimondottan aktuális, húsba vágó kérdés. Többek között erről regél Tasnádi István új darabja, a Kartonpapa, amit a székesfehérvári Vörösmarty Színház mutatott be, és a Jurányi Házban vendégszerepelt vele. Tasnádi rendszerint röhögtető bohózatba sűríti a mind dermesztőbb valóságot. Gyakran mintha kicsit el is altatna minket, hogy lám milyen jól és könnyedén szórakozunk, hasunkat fogjuk a nevetéstől, aztán gondos adagolással gyomrosokat húz be, érezteti, hogy az, ami az előbb még nem tűnt különösebben komolynak, nagyon is az.
Így van ez a Kartonpapa esetében ugyancsak, ami az első percekben úgy látszik, hogy leginkább egy férje halálát kiheverni nem tudó, némileg megzakkant asszonyról regél, aki kartonból kivág egy emberalakot, mindenhová azzal megy, beszél hozzá, úgy képzeli, hogy válaszokat is kap, sőt, egyenesen azt állítja, hogy az imént ő vezette az autót.
Mulatságos jelenet, amikor fiával együtt, betoppannak, a testvére lakására. Tóth Ildikó ránc nélküli, gondosan vasalt ruhájú Évája maga a kispolgári disztingváltság, megállapodottság, közhelygyűjteményekben beszél, udvariaskodik. Miközben ott tartja oldalán ezt a kartonalakot, ami mindennek ellentmond, mert maga a megtestesült képtelenség. És lényegében ott tartja másik oldalán a fiát, Zsoltit, aki Kovács Tamás megformálásában nyúlánk, megszeppent srác, egy óriáscsecsemő, az anyja állandóan dresszírozza, utasításokat ad neki szóban, de akár nézésekkel, szemvillanásokkal is.
A másik család sem látszik sokkal különbnek náluk. Férj, feleség és erősen serdülő lányuk, Egyed Attila, Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia megszemélyesítésében. Már a rokonok érkezése előtt veszekednek, a másik család drilljével szemben ők totálisan szétesettek. Ezt a díszlettervező, Magyarósi Éva remekül érzékelteti azzal, hogy három átlátszó, bezárható, műanyag kuckót alakít ki számukra, ahová akár látványosan duzzogva el tudnak vonulni, ami már-már olyan, mintha kirohannának a világból. Persze ez érzékelteti a szűk lehetőségeket, a fojtogató légkört, és azt, hogy nagyon nem tudnak mit kezdeni egymással. Kárpáti Enikő nekik rendezetlen ruhákat tervezett. A lány éppen ellenkezője a fiúnak, nagyhangúan be nem áll a szája, lázad, végső érvként duzzogva nyargal be a szobájába.
A családmodell persze országmodell is, mint például Spiró György Kvartett című, régen írt, de a Pesti Színházban most is erőteljesen viruló darabja esetében. A szétesettség, a buzgó igyekezet arra, hogy valahogyan próbáljuk összetartani azt, ami már nincs is, a mások áltatása és az önáltatás, de a szemellenző is napi gyakorlat.
Mókás jelenet, amikor a kartonfigurát is odaültetik az asztalhoz, és felszólításra aztán csak mernek neki levest, és mintha egy animátor bábot mozgatna, meg is etetik. És persze mindenki iparkodik úgy tenni, mintha ez a világ lehető legtermészetesebb dolga lenne. Csak közben vannak árulkodó gesztusok, rosszalló grimaszok, amik leleplezőek, ahogy A császár új ruhája című Andersen mesében is bármennyire igyekeznek fegyelmezni magukat az emberek, lerí róluk, hogy meg vannak döbbenve, hogy a király meztelen, csak ezt senki, de senki nem meri mondani. Egy gyanútlanul naiv kisgyerek, akibe még nem táplálták bele a hazug konvenciókat, szükséges ahhoz, hogy közhírré kiáltsa a nyilvánvaló igazságot.
Tasnádinak, tévésorozatok írásán is edzve magát, van tehetsége ahhoz, hogy igencsak ráérezzen a fölöttébb aktuálisra. A Krétakör Színházzal szorosan együtt dolgozva, lényegében kemény, sőt, drasztikus kabarétréfáinak füzéréből állt össze az erősen politizáló, gyilkos humorú, Hazámhazám és Feketeország előadása. A NEXXT a tévéshow-k csillogó-villogó, szenzációhajhász, sokakon a nézettség érdekében etikátlanul keresztülgázoló világát pécézte ki. Tasnádi nagyon is a valóságról ír, csak hát a realitás már annyira groteszk, hogy a darabjai szinte törvényszerűen abszurddá válnak, ahogy a Kartonpapa is eleve az.
Amikor a benne lévő temérdek bornírtság fokozatosan elviselhetetlenné válik, egyszerre csak dühös módon, szanaszét tépik a kartonpapát. Fájdalommal járó, de órási felszabadulás ez. Beazonosítható akár a rendszerváltás pillanatával. Tébolyult jelenet kezdődik, örültségbe hajló vad tánc, villogó fényekkel, ruhák ledobálásával, pőrére vetkőzéssel. Felszabadulás a rabiga alól. Ledobálása a béklyóknak. Fellélegzés. A Kánaán elérkezésének bizakodó tévhite. Az eddig oly zaklatott vendéglátó család tagjainak arcáról öröm sugárzik, ők is ropják a táncot veszettül, de ez a tánc mindinkább kétségbeesetté válik, már-már a haláltánc is eszünkbe juthat róla. Oda a mámor. Jön a hatványozott csalódottság, a totális tanácstalanság és a hervadtság.
Egyszerre csak előbukkan valaki az össze-vissza ragasztgatott kartonpapával. Felmutatja, mint győzelmi zászlót, reménysugarat. Idegenkedő, furcsálkodó, majd egyre inkább megenyhülő tekintetek merednek rá. Kezd ismét megjönni a bizalom iránta. Újra odaültetik az asztalhoz. Most már magától értetődő természetességgel neki is adnak ételt. Mellé ülnek katonás, feszes rendben. Ülve is haptákba vágják magukat. Már nincsenek megjegyzések, gúnyolódások, összenézések és kacsintások. Rend van, nagy-nagy rend, és apelláta nélküli fegyelem, nagyobb, mint amilyen valaha is volt. A történelem kerekét sikerült visszaforgatni. Mégiscsak szükség van vezéreszmére, és arra, aki ezt képviseli. Kell a bálvány. Csak ne kelljen önállóan gondolkodni, mert abból baj lesz. A családban is kell, aki megmondja a tutit, meg a vállalatnál és a politikai pulpituson ugyancsak. Igény van a drillre, a vezérre. Arra, akiben bízni lehet, akár vakhittel, magunk helyett.
Hargitai Iván kiváló színészi összmunkával, remek játékkal megvalósított, ütős rendezése lúdbőröztetően elkomorodik. Az orrunk alá dugja, hogy nézzétek, hát itt tartunk, idejutottunk mostanra. És, hogy mi következik, az igencsak kérdéses!
