Matteo Renzi baloldali olasz kormányfő még ciklusának csúcsán úgy nyilatkozott Jeremy Corbynról, a brit Munkáspárt akkor frissen megválasztott új vezéréről, hogy annak szerinte radikális baloldalisága katasztrófához fog vezetni az urnák előtt, a következő választásokon. Mindez természetesen annak a fényében rendkívül ironikus, hogy sok év kemény megszorítása után a minapi olasz választásokon Renzi pártja gyakorlatilag összeomlott, hosszú évtizedek óta a legrosszabb eredményt produkálta. Jeremy Corbyn állítólagosan „radikális” pártja – valójában semmi olyat nem képvisel Corbyn, amit a Munkáspárt ne képviselt volna már korábban, a második világháború utáni, rendkívül sikeres jóléti állami évtizedekben – pedig hosszú évtizedek óta a legnagyobb népszerűségnek örvend, és óriási választási győzelemnek néz elébe.
A Renzi-féle összeomlásnak pár éve már Európa-szerte ismert neve is van: Paszokifikációnak hívják azt, amikor egy balról középre, vagy gazdasági értelemben még inkább jobbra húzódó főáramú váltópárt olyan mértékű választási vereséget szenved, hogy megszűnik meghatározó párttá válni. A Paszok Görögországban a Pánhellén Szocialista Mozgalom rövidítése, a néhai Andreasz Papandreou által a junta utáni görög rendszerváltás (1974) után alapított radikális baloldali párt volt, amely 1981-ben elsöprő győzelmet szerzett az akkori választásokon. Onnantól fogva azonban lépésről lépésre haladt a baloldalról a jobboldal felé, mígnem elfogadva a nemzetközi intézmények megszorításokra, a jóléti állam leépítésére alapozó „válságkezelését”, a Paszok olyan mértékben vesztett támogatottságából, hogy mára gyakorlatilag törpe párttá vált, annak minden reménye nélkül, hogy valaha is talpra álljon. Mivel belülről senki nem volt képes visszavezetni a pártot balra, ezért az választásról választásra átadta támogatóit egy új baloldali formációnak, a Szirizának (Radikális Baloldali Szövetség).
Az elmúlt évek parlamenti választásain nagyon hasonló folyamatokat élt át számos ország egykori meghatározó baloldali kormánypártja. Összeomlott a lengyel, a magyar, a cseh, a holland, a francia és az izraeli baloldal is, a német pedig szintén hosszú évtizedek óta legrosszabb eredményét érte el Angela Merkellel nagykoalícióban, gyakorlatilag láthatatlanul. Alig maradt állva baloldali kormány a nyugati világban. Ezek a pártok mind jobboldali gazdaság- és társadalompolitikát folytattak kormányon, sőt némelyik még a kulturális nyitott-zárt tengelyen is jobboldalra csúszott át. A választók ennek megfelelően el is fordultak tőlük. Meglehetősen egyértelmű a trend: csak ott maradt erős a baloldal, ahol a baloldali pártok érdemben proszociális politikát képviselnek. Ilyen Svédország. Ilyen Portugália, ahol több baloldali párt kormányoz együtt sikerrel. És ilyen Jeremy Corbyn brit Munkáspártja.
Az európai baloldal előtt tehát világos választás áll. Jobboldali társadalompolitika és Paszokifikáció, vagy baloldali társadalompolitika és Corbynizáció.
Fontos leszögezni, hogy a tét nem csupán a baloldali pártok sorsa. A tét a társadalmak kettészakadása, a középosztály stagnálása vagy egyenesen megritkulása, az alsó társadalmi rétegek lecsúszása a kilátástalanságba. Ez önmagában is súlyos probléma. Ráadásul tudjuk: középosztály nélküli nem lehet érdemi demokráciát működtetni. Csak nekik van meg az anyagi biztonságuk arra, hogy merjenek élni demokratikus jogaikkal, és ki mernek állni ügyek mellett. Csak nekik van olyan releváns tudásuk, mely komplex világértelmezéseket tesz lehetővé, és nem válnak demagóg, gyűlöletkeltő mozgalmak áldozataivá. Érdemi baloldal nélkül pedig a radikális jobboldali mozgalmak erősödnek meg Európa-szerte, mert ők viszont közben felvállalják az alsó társadalmi rétegek képviseletét.
