Az ötvenes években egy magyar nagykövet igyekezett a Buckingham-palotába, hogy átadja megbízólevelét a királynőnek. Előtte persze felkészítették, hogy mit lehet és mit nem, elvégre ott mindent a hagyományok diktálnak. Ennek egyik alapja az, hogy ezen az alkalmon az uralkodótól semmit sem szabad kérdezni. Ez egy ilyen műfaj. A nagykövet végighallgatta az intelmeket, de kemény munkáskáder volt, nem szerette, ha utasítgatják. A beszélgetés a szokásos módon kezdődött, a királynő annak rendje és módja szerint formális beszélgetést kezdeményezett a nagykövettel, aki azonban egyszercsak megkérdezte.
- Unokája van?
A királynő még válaszolni sem tudott, amikor a nagykövet a zakója belső zsebéből előhúzott néhány fényképet.
- Tessék – mutatta. – A legszebb unokák a világon. Nézze csak, Jenőke, Lajoska és Matyika.
Azóta a palotában a magyar nagyköveteket némi gyanakvással fogadják.
A hetvenes években kultúrdiplomataként japán munkaszervező-csoportot kísértem a csepeli varrógépgyárba. Valaki kitalálhatta, hogy a szocializmus megmentése csak szervezés dolga. Már előzőleg megkértem az igazgatót, hogy kerülje a kézfogást, a puszit, a vállveregetést és a személyes beszélgetést. Ebből persze semmi sem lett, a kapuban az igazgató felszállt a buszra, megölelte a csoportvezetőt és kezet rázott a csoport tagjaival, rámkacsintott, na, most már mehetünk. A gyár udvarán két korrektül beöltözött futballcsapat játszott. A japánok egy ideig nézték a számukra közömbös labdakergetést, majd egyikük megkérdezte:
- Ez a gyár sportklubja?
- Ugyan, dehogy – nyugtatta meg az igazgató. – Ők munkásfiúk, de miután egy hónapja nem kapunk alkarészeket a csehektől, gondoltam, sportoljanak egy kicsit inkább, mint hogy bent üljenek a műhelyben. Ott az a magas szőke középhátvéd például raktáros, de imádja a focit.
A japánok csak néztek.
- Miért nem vesznek alkatrészeket máshonnan? – kérdezte egyikük.
- A KGST miatt. Bonyolult – legyintett az igazgató. – Maguk ezt nem értik.
Igen, a japánokkal ez a baj: sok mindent nem értenek.
A kétezres években, amikor az uniós tagságra készültünk, néhány szakember Brüsszelből rendszeresen eljött körülnézni, hogy hogyan is állunk. Egy alkalommal Szegedre mentünk, teljes inkongnitót kértek, magam beszéltem az önkormányzat és a megye embereivel, hogy semmi felhajtás, mintha itt sem lennének. Mindenki bólogatott, értik ők, hogy van ez.
Busszal indultunk Szegedre, rövidesen aztán kiderült, hogy mire gondoltak pontosan. A megyehatáron két rendőrautó állt, az országút közepén népitáncegyüttes zenekarral, két fiatal lány pedig pálinkát és pogácsát kínált tálcáról.
- Remélem, így gondolta, Odze úr – mondta az egyik megyei vezető. – Nem akartunk nagy felhajtást. De azért jobb, ha tudják, hogy hol vannak.
Kacsintás, hátbaveregetés, egy pálinka lehajtása. A buszban aztán Szegedig csend volt. Feltehetően már tudták, hogy hol vannak.
