Mély vájatokat szaggatott a traktor a felázott földútra, a beléjük szorult ónos eső jéggé fagyott, a hajnalban rájuk hulló porhó puha vattaként takarja alattomos síkosságukat. Csak sejtem, merre lehet a szőlősorok közötti szamócaliget, ahol nyáron hosszabban időzöm el a kutyával.
Most se kutya, se szamóca. Utóbbi érthető, télvég van, ilyenkor legfeljebb orosz mesékben tűnik el a fagy, lesz gyorsan tavasz, majd nyár, hogy a jóságos legkisebb lány eleget tehessen gonosz mostohája szeszélyének, s friss erdei gyümölccsel örvendeztesse meg télvíz idején. Ám a kutya hiánya maga a rögvalóság. A legutóbbi séta alatt jajdult fel egy fiatal nyárfaligeten átnyargalva, hogy aztán tűzpiros nyomokat hagyjon maga után a hóban egészen hazáig. Törött üveg, vagy eldobott konzervdoboz vágott centis sebet amúgy harcedzett, bohém nyargalásokhoz szokott praclijába, mindegy is, nem változtat a szomorú valón. Az eb most kék fáslival a jobb első lábán az ablakból nézi, ahogy elindulok szokásos körünkre, ezúttal egyedül.
Ám nem maradok sokáig négylábú nélkül: a frissen telepített királylányka-sorok mögül, az egyik diófa árnyékából alacsony, zsemlemorzsa színű, kurta lábú öreg jószág baktat elém. Nyakörve van. Ha látatlanban fogadnom kellene a gazdájára, egy kendős asszonyságra tippelnék, aki nem bírta már tovább a téli várakozást, s a tavaszt sürgetve mielőbb metszeni kezdett hatsoros kis birtokán.
Nem csalódom: valóban asszonyság, a kendő is stimmel, bár inkább metszőollót képzeltem a kezébe, nem azt a méretes sövénynyírót, amivel a vesszőket csapkodja le. Nem kapkod, minden mozdulatot alaposan megfontol, közben mintha még beszélgetne is a hajtásokkal, aggódva kérdezve őket, vajon valóban elveszejtse-e életüket, vagy adjon nekik esélyt, hátha rajtuk terem végül a legtöbb fürt.
Megriad, amikor ráköszönök, ebből is látszik, mennyire belemélyült a munkába. Ahogy errefelé szokás, a köszönés inkább csak kapu a beszélgetéshez, afféle falusi "how do you do", itt olyan nincs, hogy csak biccent egyet a másik, aztán megy tovább a dolgára.
Én is megtudom menten, hogy a szőlőt annak idején még háztájiként kapták, hasonlóan a cseresznyéshez, ami másfél kilométerre van ide. Úgy volt, hogy a téesz átveszi majd a gyümölcsöt, de nem sokkal azután, hogy kiosztották a parcellákat, jött a rendszerváltás, s ment a téesz. Maradtak a fák, rajtuk a rengeteg szomolyai cseresznyével, ami fekete, mint az ördög, elég belőle néhány szem, s máris halloweenesre rajzolja a fogsort. Pár tíz kilónyit el lehet adni naponta az egri piacon, de még így is marad rengeteg.
Így aztán kénytelen-kelletlen pálinkát főz belőle a falu népe, azt kortyolja reggelenként, ezért van, hogy férfiembert rendszerint csak délután látunk a szőlőben, délelőtt az asszonyok metszenek, ők szabják az irányvonalt, döntenek vesszőéletekről, vesszőhalálokról. Ezért olyan rendezett errefelé minden ültetvény, de persze ezt hangosan ki nem mondaná senki, nem szegné kedvét a teremtés koronájának, csak titkon mosolyognak össze az asszonyok szüretkor, amikor mindenki a bő hozamot dicséri.
