- Oszoljunk kérem, ne gyülekezzünk! Kérem a személyi igazolványokat! – lépett hozzánk a belvárosi Kossuth Lajos és Szép utca sarkán egy bőrkabátos ember, hajtókáján egy pléhkokárdával. Nem kellett igazolnia magát, tudtuk, ki lehet. Azon az 1981-es március 15-én sok egyen-bőrkabátos „ünneplőbe” botlottunk a Március 15. téren a Petőfi-szobornál és a környékén. Furcsa módon valamennyien egyen-pléhkokárdát viseltek és leküzdhetetlen érdeklődést mutattak elsősorban a fiatalabb korosztály személyes adatai iránt.
A szerző felvétele
Mi négyen, a gyanús tömeg egymásra néztünk és a sokkhatás alatt nem tudtuk eldönteni, röhögjünk, vagy kaparjuk elő szegény kis szigünket. Én már vártam a szokásos zsaruszöveget, hogy „Így becsüli meg a Magyar Népköztársaság hivatalos okmányát?!” Neheztelésüknek volt némi alapja, mert a barnás-bordós keménykötésű könyvecske meglehetősen viharvert állapotban volt. Szavak nélkül is megértettük egymást, így hát átadtuk személyi okmányainkat, amit a pléhkokárdás áttanulmányozott, majd visszaadott. Csak miután elment, röhögtük ki magunkat. Illetve őt.
Majd’ 10 év telt el a Petőfi-szobornál zajlott nevezetes tüntetés óta, ami annyi fiatal karrierjét törte derékba; középiskolásokat, egyetemi hallgatókat vittek el a rendőrök, rúgtak ki, sőt, állítottak bíróság elé. A hatalom még egy évtized után is rettegett: nyüzsögtek a civil ruhás rendőrök szerte az országban, de főképp Budapesten és sokakat az ünnep előestéjén - biztos, ami biztos - bevittek a legközelebbi kapitányságra. A feszültséget a Veres Pálné utca sarkán található és akkor közkedvelt Grinzingi borozóban engedtük ki magunkból. A vörösbor mellé nemzeti színű szendvicseket rendeltünk: a fehér túrón piros és zöld paprika jelezte diszkréten a személyzet ünnepi hangulatát.
Poharazgatás közben mesélte Erika, hogy ’72-ben, a nagy tüntetés után belügyis provokátorok járták a gimnáziumokat és igyekeztek a diákokból rendszerkritikus mondatokat kihúzni. A Telekiben sikerült is, több srácot kicsaptak a gimiből. Erika az akkor éppen I. István névre hallgató középiskolában múlatta idejét. A diri, egy liberális gondolkodású fickó, a hír hallatán közölte a tanulóifjúsággal, hogy aki a „vendég” egyetlen kérdésére is válaszol, azt ő rúgja ki.
Meg is érkezett az alig titkos rendőr és nekiállt az osztályt faggatni. A 45 perces tanórát az illető valószínűleg sosem felejti el, mert általában élete legkínosabb felsüléseire, ha nem is szívesen, de haláláig emlékezik az ember. A "vendég” hiába erőlködött, dühöngött, az osztály hallgatott, mint a sült hal. Ezért pedig még abban az időben sem lehetett senkit kirúgni, kitiltani a gimnáziumokból.
A nevezetes ’72-es tüntetés elég kemény volt. A délelőtti eseményekről értesülve gimnáziumi padtársammal, akkori legjobb barátommal, mozgalmi nevén Kígyóval, kiballagtunk a Március 15. téri Petőfi-szoborhoz. Sosem felejtem el azt a szorongató érzést, a gyomorremegést, amit átéltünk, amikor rádöbbentünk, hogy minden kapualjban egyformán öltözött emberek figyelnek mindent és mindenkit a környéken. Végül egy igazoltatással és figyelmeztetéssel, hogy jobb lesz, ha máshol töltjük a szabadidőnket, megúsztuk a kalandot.
Egyébként furcsa, hogy a hatalom hogy ragaszkodott a Múzeumkerthez és a Nemzeti Múzeum lépcsejéhez, amelyen, mint tudjuk, Petőfi Sándor soha nem szavalt el semmit, így a Nemzeti dalt sem. A ’70-es években a kerítés benti oldalán a rendszer utánpótlása, az Ifjú Gárda egyenruhás sorfala védte a fontos elvtársakat a bajkeverőktől. Mellesleg a műsor nem nagyon változott negyven év alatt, és gyakran a pódiumon szónokló elvtársak személye sem. Akkor is tetőtől talpig piros-fehér-zöldbe öltöztették a múzeum oszlopait és népiesch leánykák ropták lajbis ifjakkal a koreográfus által betanított izét, meg műhuszárok rázták műszablyáikat.
És jött a felnőttkor. Ahogy megtanultak járni a gyerekek, Judit és Ádám, már négyesben jártunk ki a Petőfi-szoborhoz a ’80-as évek második felében. Kis nemzetiszínű papírzászlócskákat tűztünk a szobor előtti virágágyásba. Ezzel a szokással akkor hagytunk fel, amikor felheccelt emberek tojással dobálták meg a beszédet tartó Demszky Gábort. Ettől kezdve kordonnal zárták körbe a szobor környékét, a virágágyással együtt.
A legszebb március 15. számomra a ’89-es volt, amikor óriási, felszabadult tömeg árasztotta el a szobor környékét és elhittük, hogy ebben az országban is történhetnek csodák.
Akkor volt alkalmam helyszíni riportot készíteni és kazettás kis-magnómmal megszólaltatni Eörsi Istvánt. '56 szellemének egyik legmakacsabb őrzője bizakodott, de nem osztotta felhőtlen lelkesedésünket. A kazetta ma is őrzi váteszi szavait a hatalomról és annak természetéről, legyen az bármilyen színű. Sajnos igaza lett: tényleg nincsenek csodák. A kokárdától elvette a kedvünket a Fidesz, amikor a 2002-es kampányban az akkor elbukó miniszterelnök ócska politikai jelképpé silányította. Már évek óta nem szívesen tűzöm ki és idén is így lesz.
Szomorú, de ugyanazokért a követelésekért megyek tüntetni, mint ’72-ben a kortársaim, miközben újra itt vannak a „pléhkokárdások” és a gazdáik. Március 15. pedig marad, ami volt, a tiltakozás, a lázadás ünnepe a mindenkori elnyomó hatalom ellen.
