Harold C. Schonberg, aki évtizedekig volt a New York Times vezető zenekritikusa, vaskos – magyarul is olvasható – könyvet szentelt zeneszerzők életrajzainak. Hosszan, alaposan tárgyalja Offenbach működését is, de simán a zeneszerző egyetlen operájának mondja a Hoffmann meséit, pedig a Grove, a nagy angol zenei lexikon, amelynek adataiból valószínűleg sokat dolgozhatott, többször hivatkozik a A rajnai sellőkre. Nem tud az operáról a régi magyar zenei lexikon sem, a Brockhaus Riemann pedig csak annyiban tartja fontosnak A rajnai sellőket, hogy megemlítse, E. Guriaud, aki a zeneszerző halála miatt befejezetlenül maradt Hoffman meséit végső formájába öntötte, ebből a műből vette át a bordalt és a barkarolát. A Die Rheinnixent 1864-ben mutatták be a Franzot alakító énekes betegsége miatt húzott formában Bécsben, de néhány előadás után lekerült a műsorról. Két egy évvel későbbi, még csonkább kölni előadást követően 2002-ig kellett várnia a műnek, hogy Montpellier-ben újra láthassa a közönség. Pedig a zene általában igen jó, amit az is mutat, hogy a Hoffmann meséi nagyon népszerű számait sikerült belőle kiemelni. A zene a német romantikus opera (Weber, Marschner, korai Wagner) hagyományait követi, bár Offenbach a francia librettóra komponált, a maga sokszor könnyedebb stílusában. A cselekmény több szálon fut, a Rajna-parti állam 1522-ben háborúzik egy másik német állammal. A valós történelmi alapok mellett fontosak a szerelmi szálak, cselszövések és tündérek közreműködése is.
A zene is kevéssé koherens: mozaikszerű a kép annak ellenére is, hogy komoly, körülbelül egyórányi húzással éltek a mostani bemutató előkészítői. A díszlet központi eleme egy híd, amelynek építése elakadt, nem vezet sehová. Jól mutat, látványosan kihasználható fizikai valójában is, metaforikus jelentésrétegei pedig igen gazdagok. Talán túl sok is az értelmezési lehetőség. Nem igazán értettem a csúzlizó katonákat sem: annak idején e névvel illettük a Kalasnyikovot, de ha a gumiparittya most vicc volt, kérdés, mire utalt. Ha nem, még inkább kínzó a kíváncsiság. Sokszor láttunk már az énekes szereplők mellett, helyett táncoló avatarokat is, ez jó, mert nem kell az áriázás mellett a mozgásra is koncentrálni. A jelmezek időtlenséget sugallnak, a katonák szürkében, feketében, a tündérek fehérben. Hedwig középkék nadrágkosztümje feltűnő, de inkább zavaró: nem arra a karakterre utal, akit rejt. A nőt megalázták: Conrad, akiről azt hitte szereti, álpapot hívott esküvőjük celebrálására. Megalapozott bosszúvágy mozgatja tehát. Németh Judit apró hangbéli megingásoktól eltekintve kellő drámai hangsúlyt ad a hősnőnek. Keszei Bori váltótárs nélkül énekelte végig Armgard szerepét, ez is lehetett oka kisebb tökéletlenségeinek. Hangja kicsit gyengébb, mint ami egy ilyen nagy színpadra, nagy térbe elég lenne, de a koloratúrákkal nagyszerűen boldogult. Különösen erős volt a férfi szereplőgárda, Gábor Géza szépen megfelel szerepe kívánalmainak. Boncsér Gergely, a tenor hős kiváló, az intrikus pedig, a bariton Szegedi Csaba, az öttagú főszereplőcsapat tán legnagyobb erőssége. Figyelemre méltóan jó állapotban van a kórus, megszólalásaival mindig élménytelien van jelen. A zenekar kezdetben fakó volt, később a hangzás fényesedett, de a tömörebb, súlyosabb megszólalást mindvégig hiányoltam. Vitatható, ennyire elfeledett értékek megérnek-e nagybemutatót két szereposztásban – tegyük hozzá: a siker igen nagy volt, érthetően.
