A Kínai Császárság története a Sárga Császárral kezdődött, valamikor időszámításunk előtt 2697-ben – és időszámításunk után 1912. február 12-én ért véget, mikor is a Csing-dinaszia lemondott a hatalomról. Ha ugyan véget ért – ugyanis Hszi Csin-ping elnök most jut épp az abszolút hatalom birtokába. Igaz, az Országos Népi Gyűlésnek még rá kell bólintania a szükséges alkotmánymódosításra március 5-én, ám Kínában arra még nem volt példa, hogy ne szavazzanak meg valamit, amit a Központi Bizottság javasolt. Így Hszi Csin-ping élete végéig leválthatatlanul kormányozza a „Középső Birodalmat”.
Gyors cserék
De hát nem volt ez eddig is így? Nem egészen. A kínai államrendszer elég érdekes: a törvényeket ugyan az Országos Népi Gyűlés hozza, de magát az országot a Kínai Kommunista Párt irányítja, a KKP-t pedig annak vezetése – egy bonyolult mátrix szerint. Azonban a három legfontosabb szerv vitathatatlanul az Állandó Bizottság, a Politbüró és a Központi Bizottság. A tavaly októberi XIX. Pártkongresszus után ezek tagsága érdemben változott: az Állandó Bizottság hét tagjából öt vonult vissza, a Politbüró 25 tagjából 11, a Központi Bizottság addigi 205 tagjából 123. Ezeknek a helyébe Hszi Csin-ping elnök feltétlen hívei kerültek. Így aztán valóban bármi hatalmában áll – míg korábban akadt ellenzéke.
Leverték az ifjakat
A felsőbb pekingi pártvezetés körében három frakció harcolt a dominanciáért: a „hercegek” (taizi), a Tuanpai és a sanghaji csoport. A hercegek, nevükből adódóan az első generációs kommunista vezetők leszármazottai, ilyen különben a mostani elnök is, aki többek között a KKP főtitkára, a KB Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának vezetője, valamint a KKP Központi Katonai Bizottságának az elnöke. Valóságos álláshalmozó. Mondjuk, ő különösebben nem kötődik a frakciójához, annál jobban kötődik őhozzá – és így a hatalomhoz – a hercegek frakciója.
A sanghaji csoport azért fontos, mert a KKP-t Sanghajban alapították és máig ott van a legfőbb tömegbázisa, ám ortodoxabban kommunista, mint a hercegek, a Tuanpai pedig a „népi káderekből” verbuválódó párton belüli tömb, akik még a KKP ifjúsági szervezetében kezdték a karrierjüket. Közülük azonban ilyen vagy amolyan okok miatt néhányat már letartóztattak, egyszóval ők kezdenek leginkább kiesni a pikszisből.
Amikor a párt üdültet
Az októberi pártkongresszus alaposan átrendezte az erővonalakat: a Tuanpai-frakcióról szó szerint semmit sem hallani, érdeklődni is felesleges felőlük, a sanghajiakkal, úgy tűnik, kiegyezhetett Hszi elnök, ugyanis a kongresszus után első dolga volt rövid, jelképes látogatást tenni a városban, meglátogatta a Párt alapításának helyét és tárgyalt a helyi vezetőkkel. Hogy mit, azt csak ők tudják, de mivel nem kezdődtek tömeges letartóztatások, valószínűleg kiegyezhettek egymással.
A kongresszus időtartama alatt különben az ismertebb kínai ellenzékieket Pekingből mind összeszedték és elküldték üdülni az Illatos-hegyekbe, igaz, aki nem akart menni, azt becsukták – azt viszont senki sem állítja, hogy az üdültetés nem zajlott erős őrizet alatt. Hogy a hatalom teljes egészében Hszi elnök és köre kezébe összpontosul tavaly október óta, annak világos jele, hogy a Kínai Kommunista Párt 205 tagú központi bizottsága kezdeményezte: töröljék az alkotmányból azt a kitételt, amely szerint az ország elnöke és az alelnöke csupán két ciklusra választható meg. Ezt nyilván megszavazzák március 5-én, és bebetonozzák Hszi elnököt.
A világ tetején
A hatalom monopolizálása számos problémát okoz: az elnök egyszemélyi döntésekkel kormányozhatja majd a Középső Birodalmat, meghatározhatja annak külpolitikáját és gazdaságát (akár tanácsadói nélkül is) – és nem lesz alkotmányos lehetőség a tévedések vagy hibák korrekciójára. (A diplomácia mindig csapatmunkát kívánt, egy ember nem is lehet képes minden területet átlátni.) Kína, a dúsgazdag, fejlett és hatalmas autokrata állam tartja kezében a világ gazdaságának legnagyobb részét, így Hszi Csin-pig nem csak Kína császára lesz – mindenhol érvényesíteni tudja az akaratát.
Például a külpolitikai helyzet roppant kényes. Észak-Korea ütközőponttá vált a kínai, orosz és amerikai érdekek között, és ha a kínai vezetés egyszemélyivé válik, úgy bármerre is fordul a kocka ez ügyben, Hszi Csin-ping szava fogja eldönteni, mi légyen. Jóllehet, a jelek arra mutatnak, Kína békét akar és vaskézzel érvényesíti érdekeit Phenjanban. (Erre utal az északiak részvétele a téli olimpián, a két Korea közötti hirtelen közeledés és az az ajánlat, mely szerint Kim Dzsongun készen áll a tárgyalások megkezdésére az Egyesült Államokkal.) Kínának nem érdeke egy fegyveres, esetleg nukleáris konfliktus a határai mentén, a Jalu-folyótól alig pár lépésnyire – viszont érdekes módon az egységes Korea létrehozása sem feltétlenül kedvező számára. Kínának voltaképpen a jelenlegi helyzet fenntartása és pacifikálása az érdeke, melyben a szegény, ám elvileg kommunista Észak-Korea az ütközőállam szerepét tölti be a gazdag, és csak elvileg kommunista Kína, valamint a szintén gazdag, de kapitalista Dél-Korea között. (Ha már az elveknél tartunk: senki ne várjon a KKP-től marxista alapvetéseket. Van egy közmondás Pekingben, miszerint „mi vagyunk a Kommunista Párt, amiben az a jó, hogy így mi mondhatjuk meg, mi is az a kommunizmus” – és hát körülbelül erről is van szó.)
Mao újratöltve
Ha valaki hasonlatosságot vél felfedezni Mao Ce-tung hatvanas évekbeli tisztogatásai és a mostani változások között, az nem feltétlen a véletlen műve. A pekingi pártkörökben így intézik a személyzeti ügyeket: az viszont riasztó, hogy voltaképpen annak idején a Nagy Proletár Kulturális Forradalom is egy párton belüli tisztogatás eszközének indult, csak aztán elszabadult, és tíz éven keresztül nem lehetett leállítani. Bár mondjuk Mao elnök nem is nagyon akarta – neki személy szerint jól jött a káosz, ami egyedül őt ismerte el vezetőjének.
Viszont Kína akkor a világgazdaság maximum harmadrendű szereplője volt csupán, most azonban az egész bolygó gazdasága ettől az országtól függ. Tehát Hszi elnök már nem csak a Nagy Fal mögött tehet, amit akar, hanem bizony az egész világra kihatnak a pekingi határozatok. Vagyis Kína vezetése egyáltalán nem pusztán kínai belügy.
Remélhetőleg az elnök megőrzi józan ítélőképességét a nagy dolgokban – a kicsikben már elvesztette. Túlhatalmának első jele ugyanis, hogy Kínában betiltották a Micimackót. Igen, a Micimackót. Kínában nagyon népszerű műfaj a karikatúra, rengetegen űzik is, igen magas fokon, művészien – és Hszi Csin-pinget már jó ideje Micimackóként ábrázolták, kissé mackós testalkata miatt. Hanem a hírek nyomán megjelentek az első olyan rajzok, amiken Micimackó egy „Hatalom” feliratú mézesbödönt szorongat, és nagyon ragaszkodik hozzá – az éber kínai cenzúra pedig azonnal megértette az üzenetet és betiltotta a macit, mindenestől.
Hát, ha már a macikat is cenzúrázzák, az bizony arra utal, hogy furcsa világ következik Pekingben. Hogy is szól a régi kínai átok? „Élj érdekes időkben!” Eljöttek azok az idők.
