- Új sport - Szépsége a siker

Fruzsi kilencéves. Kihúzza magát, odaáll a falhoz és hagyja, hogy megmérjék magasságát. A fal éppen úgy néz ki, mintha egy gyerekorvosi rendelőben évek óta nem festették volna át a behúzott centiket, de ez itt egy általános iskola, Székesfehérváron. A Vörösmarty. A helyiség egyik falát vonalak, nevek és centiméterek díszítik. A másikon öt darts tábla sorakozik. Szemben velük fogasok, a másik oldal sima takarás. Így néz ki a paravánokkal leválasztott terület. Keresztben néhány lépés, hosszában kétszer annyi. Lehet vagy húsz négyzetméter, és lehetne díszesebb vagy éppen tágasabb, különösen ahhoz képest, hogy a Sport Darts Club tagjai mellett itt készülnek versenyeikre a magyar dartsválogatott kiválóságai is. A mondás itt így szólna: húsz-harminc jó ember kis helyen is elfér. Gyerekek és felnőttek, fiúk és lányok, vegyesen. A dartsot bárki, akárhány évesen elkezdheti, a lényeg csak annyi, hogy dobálja nyilait.

Ez a nagyszobányi hely az edzőterem. Olyan ráadásul, mintha az ember egy mese elejébe csöppent volna, de már most tudja, hogy egyszer majd, amikor a magyar darts sport csillaga fényesen ragyog felettünk, úgy emlékezik mindenki az iskola aulájából leválasztott területre, mint a magyar darts sport születésének hőskorára. S bár talán nagy szavaknak tűnnek, de tényleg azokat az időket éljük. Ám hogy az a bizonyos csillag milyen magasra emelkedik majd az égen, azon is múlik, hogy akik itt edzenek, itt töltik szabadidejük jelentős részét, mennyire hisznek abban, és milyen keményen készülnek azért, hogy a világ legjobbjai közé kerüljenek. Bár ez, mint később kiderül, a tehetségen túl finanszírozás kérdése is. Sőt.

De ami a lényeg: paravánon innen és túl komoly oktatás zajlik. Csak amíg odakint többnyire köbgyökökkel, a téma-réma kapcsolatával, nagy földrajzi felfedezésekkel és összetett múlt idővel küzdenek a tanulók, idebent egy egyre népszerűbbé váló sportág trükkjeinek, fogásainak elsajátításával. A paraván nem ér a plafonig, felső széle fölött bári beleshet ide, ám hogy a nézelődésen túl eljusson odáig, hogy a tábla elé álljon, a kíváncsiságon túl állóképességre, koncentrációra, szorgalomra és nem mellesleg tehetségre van szüksége. A magasság, a testsúly, az életkor ennél a sportnál nem kulcskérdés, de ez is csak addig a felismerésig igaz, amíg valaki komolyan nem veszi a dartsot, és önmagát. Ahogyan Fruzsi is, mert kiskamasz kora ellenére tudja, centiméterre és milliméterre pontosan, hogy 137,1-es magassága csak átmeneti állapot.

A nyolcéves Nonó feje fölött például tavaly októberben még 135,2 centiméternél húzták meg a vonalat, idén januárban már 138,1-es magasságot mértek nála. És ez bizony, különösen addig, amíg az ember nő, fontos tudás. Ennek lényegére a magyar felnőtt és utánpótlás darts-válogatott szövetségi kapitánya, Ziegenhám Medárd mutat rá: „Ami a kéznél egy milliméter, az a táblán 2,5-3 centiméter.” Lefordítva annyit jelent, hogy a dobásnál nem mindegy, milyen szögben áll a könyök. És ezt ő nem csupán edzőként tudja, mert oktatja, hanem mert ha valaki látott már darts versenyt a Sport TV-ben, nevével – akárcsak Vereczkey Lajoséval – gyakran találkozhat mint szakértő-kommentártoréval. Így amikor egy közvetítésen Medárd például azt mondja, hogy szektorhiba, vagyis a versenyző nem oda dobta a nyilát, ahová szerette volna, hanem a táblán 1-2 centiméterrel arrébb, akkor az azontúl, hogy a versenyzőnek bosszantó hiba, egyben magyarázat arra is, miért nem mindegy, hogy a versenyzők milyen szögből és könyökmagasságból dobják a nyilat. Kéz itt nem remeghet, szem itt nem pisloghat, s talán még a szív sem dobban a dobás pillanatában.

Ami pedig a testalkatot illeti. Lehet, hogy a legkiválóbb dartsversenyzők nem éppen kockahasú atléták, eltekintve az egy kocka mindenek felett sörhastípustól, de aki csak egy-két órát dobált már nyilakat célba, azt tudja, hogy másnap komoly gondot jelent a nyomában fellépő izomláz. Arról nem is szólva, hogy a dartsban a dobási távolság 2,37 méter, vagyis a dobójátékostól ilyen messze van a tábla, ami ugyan nem tűnik áthidalhatatlan távolságnak, ám ha valaki részt vesz egy háromnapos nemzetközi tornán, és becsülettel menetel a döntőig, az akár tíz kilométert is legyalogolhat – 2,37 méteres etapokban. Így már elgondolkoztató, hogy a dobásokhoz talán nem árt az erős váll- és hátizom, valamint a jó csípő. És elsőre kevesen gondolnak arra is, hogy egy jó darts-versenyző az edzések idején nem feltétlenül azért jár szaunába, hogy méregtelenítse szervezetét, hanem inkább azért, hogy szokja a hőséget. Aki ugyanis kiáll a rivaldafénybe, azt lámpák hada veszi körül, az izzók pedig jelentős mennyiségű hőt bocsátanak ki, a dobogón lehet akár 45 fok is, Celsiusban. Éppen ezért, aki nem szokta meg, hogy a darts megizzasztja az embert, az ne csodálkozzon, hogy még a hátán is csurog a víz.

Ezek után mindenki döntse el, könnyű, avagy nehéz sport-e a darts. Amatőr szinten, barátok közt minden bizonnyal élvezetes időtöltés. S bár sokan úgy tartják, hogy ehhez nem kell olyan sok felkészülés, lám, a jelenlegi világbajnok, Rob Cross is 2016-ban még a kocsmából nézte a legjobbak küzdelmeit, egy évre rá pedig, miután korsótársai ösztökélték, mesébe illő versenyzéssel övé lett a világbajnoki cím. Egyvalamit azonban a nézők sem látnak. Azt a minimum tíz évet, amennyit egy-egy versenyző belefektet abba, hogy a csúcsra érjen. Mert lehet, hogy Cross egy éve még villanyszerelőként kereste kenyerét, de munkája mellett komoly időt, pénzt és energiát áldozott arra, hogy álmát valóra váltsa. Szabadidejében nem tett más, csak dartsozott. Kovács Patrik válogatott versenyző nagyon is jól tudja, mit kíván ez egy embertől és a környezetétől. Patrik ózdi fiú, most mégis Székesfehérváron dobálja a nyilakat. Gyerekként még Putnokon versenyzett, és tehetségét mutatja az is, hogy már tizenöt évesen magyar felnőtt bajnok lett. Patrik végzettségét tekintve felszolgáló, és megélte már, hogy ebben a sportban szinte lehetetlen jó helyezéseket elérni úgy, hogy a nemzetközi torna előtt naponta kihord kétszáz főételt és leszed negyven asztalt. Éppen ezért tavaly augusztusban úgy döntött, miután 2016-ban megtapasztalta már a világbajnokság (PDC) hangulatát – akkor Bezzeg Nándorral képviselte Magyarországot –, ezentúl a hét minden napját a dartsnak szenteli. Azóta napi 8-10 órát edz. Ezt úgy kell érteni, ahogyan mondja. Felkel, megreggelizik, és naphosszat dobál. Apró nyilakat egy középpontjában 173 centiméter magasra tett, kör alakú, szektorokra osztott táblába. Ezt csak úgy tudja megtenni, hogy családi segítséget kap megélhetéshez, versenyzéshez. A tornák ugyanis pénzdíjasak. Magyarországon ez ugyan még nem horribilis összeg, és legalább háromszáz nevezett versenyző kell ahhoz, hogy aranyérmesként, mindenkit legyőzve annyi pénzhez juthasson, amennyit felszolgálóként egy-másfél hónap alatt kereshet. De ehhez győzni kell. Mindig az élre állni.

Medárd, aki átjátszóállomásokat építő cége mellett szövetségi kapitányi teendőit társadalmi munkában végzi, éppen a darts pénzdíjas versenyzési feltételeiben látja a magyar darts sport egyik legnagyobb nehézségét. Ahhoz ugyanis, hogy valaki a világ élmezőnyébe kerülhessen, annak a napi átlag nyolcórányi edzés mellett szüksége volna még éves szinten minimum 30-35 ezer euróra, vagyis csaknem tízmillió forintra. A magyarok tavaly például azért nem utaztak ki a világbajnokságra, mert ehhez hiányzott mintegy 50 ezer euró, vagyis 15 millió forint. Igaz, ehhez mérten a tornák pénzdíjai is magasak – Rob Cross, az angol villanyszerelő 400 ezer angol fontot, vagyis 140 millió forintot vitt haza, miután a világbajnoki döntőben legyőzte a tizenhatszoros világbajnok Phil Taylort.

A magyarok tehát, legyenek bármennyire tehetségesek is, messze vannak még az álmaiktól. Ezek az álmok azonban korántsem beteljesületlenek. Mert itt van például Czipó Vivien, aki még nincs 17 éves, de már négyszeres ifjúsági Európa-bajnok. Ezt azzal a még továbbfejleszthető koncentrációval éri el, amellyel a meccseken 98 pontos körátlagokat dobál (egy körben három nyíllal 180 pont a legtöbb, ami egyszerre megdobható, és egy körből legkevesebb kilenc nyíllal lehet kiszállni). Ez az átlag igen magas, tekintve, hogy a nők 90 pont körül dobálnak, a legjobb férfiak 110 körül. Talán nem véletlen, hogy Vivien – akárcsak Ihász Veronika – idén már a férfiak között indult a nemzeti bajnokságban. A fiatal versenyző arca olyan komor játék közben, hogy már becenevet is kapott: Jégkirálynő. Az életben szerencsére mosolygósabb, és a székesfehérvári Árpád Szakgimnázium sportedzői szakán tanuló, leendő profi darts-versenyzőhöz illően egyetlen mondatban összefoglalja a játék lényegét: „a darts szépsége a siker”. Mindezt, persze azért mondja, mert addig megszámlálhatatlanul sok kis nyilacskát kell eldobnia, s bár az edzések sosem unalmasak, nem élheti egy átlagos kamasz életét. De azt is pontosan tudja, amit edzője, Medárd gyakran hangoztat, hogy a darts – amellett, hogy önfegyelemre tanít – boldoggá teszi azt, aki alázattal űzi. Időről időre még Vivien is odaáll ahhoz a bizonyos falhoz, hogy megnézze, mennyit nőtt az évek alatt, de ezt, az ő esetében, magyar- és ifjúsági Európa-bajnokként alighanem legjobban az eredményei mutatják.

Ebből is látszik, hogy egy ilyen apró helyen, mint a székesfehérvári Vörösmarty Általános Iskola aulájában paravánnal leválasztott edzőteremben is lehet bajnokokat nevelni. Mert bár a dartsot sokan még ma is kocsmasportnak tartják, ez a sportág régen kinőtte már az angol pubok kereteit. Még az is lehet, egyszer az olimpiai játékok listájára is fölkerül.