- Bod Péter: Putyin és az átváltozás

Az Ukrajnában kitört polgárháború csúcspontján egy fontos telefonbeszélgetés zajlott le: „Az orosz hadsereg részvételét már képtelenség volt elrejteni, de Vlagyimir Putyin továbbra is tagadta a nyilvánvalót. Az Angela Merkellel lefolytatott telefonbeszélgetés során bizonygatta, hogy Donyeck környékén csak olyan katonák találhatóak, akik szabadságukat töltik. »Értem, de hogy van ez, önöknél fegyverrel és haditechnikával együtt mennek szabadságra a katonák?« – kiáltott fel a kancellár. »Nos, tudja, a mi országunkban ilyen mértékű a lopás, a korrupció. A műszaki eszközöket bizonyára kilopták a raktárakból« – válaszolta Putyin anélkül, hogy zavarba jött volna. Merkel letette a kagylót.”

Véletlenül lett király

Mindez Mihail Zigar Putyin metamorfózisa című kötetében olvasható, és innen kiindulva nem is találhatnánk jobb példát arra, miért vesztette el a hitelét Putyin a nyugati politikusok szemében. Az ilyen hazudozás erkölcsileg helyrehozhatatlanul rombol. Az elmúlt évek magyarul is megjelent Putyin-szakirodalmából több okból is kiemelkedik Zigarnak az Európa Kiadónál megjelent kötete. Egyfelől enciklopédikus részletességgel járja végig az orosz politikus életútját, amit jól mutat a kötet 570 oldalas terjedelme. Másfelől elsőként tett kísérletet rá, hogy megragadja, bemutassa és dokumentálja a Putyin politikusi tevékenységében bekövetkezett hatalmas változásokat. A kötet címében szereplő metamorfózis (átváltozás) erre utal.

Mihail Zigar teóriája egyszerű, de nem csak ezért nehéz vitatkozni vele. A páratlanul gazdag könyvből legfeljebb villanásnyi részek felidézésére ad módot egy ilyen típusú könyvismertető. A bőség zavarával küzdve csak a lényegre szorítkozhatok. „Egy olyan ember története rajzolódott ki előttem, akiből véletlenül lett király” – írja a kötet bevezetőjében a szerző, és koncepciójának kontúrjait gyorsan felrajzolja az idézett megállapítás mellé. A magát az elnöki székben találó Putyin kezdetben, és viszonylag sokáig a túlélésre játszott, majd amikor ezt biztosította, akkor az országát megreformálni akaró államférfi szerepét vette fel, de ezirányú ambíciója hamar alábbhagyott. Ezt követően már semmi egyebet nem akart, csak uralkodni.

Életrajzírója szerint eleinte az sem lett volna ellenére, ha ezt könnyed – kevés munkával, sok pihenéssel – hatalomgyakorlással képes lett volna elérni. Ám be kellett látnia, hogy a „Rettegett Cár” szerepe állandó készenlétet és figyelmet igényel. A moszkvai hatalmi szerkezet működési elve ráadásul az egyszemélyi döntések sorozatára és logikájára épül. Az ilyen politikai struktúra éppen a vezetőjét „ejti fogva”, mert abszurd mértékben nélkülözhetetlenné teszi az elnököt a döntéshozatali folyamatokban. Az állam kisajátítására (kivételesen nem közjogi megközelítésben) csak egyetlen példa. Vjacseszlav Vologyin a Kreml ideológusa már 2009-ben, egy Szocsiban megrendezett politológiai fórumon úgy fogalmazott: „Putyin nem más, mint Oroszország. Van Putyin – van Oroszország, nincs Putyin – nincs Oroszország.” A semmivel alá nem támasztott azonosítás klasszikus esetével állunk szembe.

Személyes sérelmek

A Szovjetunió összeomlásakor az Egyesült Államok kedvelt ország volt az oroszok számára, de ez a viszonyulás döntő módon megváltozott egy rövid évtized alatt. Az 1990-es évek végére az oroszországi közhangulatot élénk Amerika-ellenesség uralta, és akkor még nem lehetett sejteni, hogy ez csupán előjátéka az egyre fagyosabbá váló viszonynak. Mihail Zigar gondolatmenete szerint a becsvágyó Putyin rövid idő alatt szeretett volna egyrangú viszonyt kialakítani Washingtonnal, és az ezen a téren az őt ért kudarcok (még pontosabban: amiket ő annak élt meg) miatt változtatott addigi politikai felfogásán.

Szó szerint személyes árulásként élte meg a NATO 2004-es bővítését, amely magában foglalta egyebek mellett az Oroszországgal közvetlenül szomszédos balti államok tagfelvételét. A George W. Bush-sal kialakított jó személyes viszony fényében különösen, akinek elsőként nyújtott segítőkezet a New York-i ikertornyok lerombolása után 2001-ben. Mintha már itt kiütközne valami súlyos félreértés, amit aztán többször is érzékelhetünk Putyin politikusi pályáján. A személyes rokonszenvet összekeveri a nagypolitika vastörvényeivel és annak mozgatórugóival. Hiába ápolt jó nexust Tony Blairrel, a NATO-bővítést neki sem bocsátotta meg. Az angol miniszterelnökre azért is neheztelt, mert képtelen volt elhinni, hogy a londoni emigrációban élő Zakajev és Berezovszkij kiadatásáért ne tudott volna lobbizni az ottani bíróságon. Zavarba ejtő, amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki (Putyin) ennyire nem éri a nyugati jogrend működését, de talán nem árt megbarátkozni ezzel a ténnyel.

Putyin Oroszországának szinte valamennyi politikai reflexét a félelem, a sérelem, a kisebbrendűségi érzés (és ennek leplezése) határozzák meg. A kötetből legalábbis ez olvasható ki. Kétségkívül megvannak a történelmi előzményei annak, hogy a keleti birodalmat kívülről akarják legyőzni (Napoleon, Hitler), de ez önmagában talán nem elegendő ok arra, hogy az elmúlt két-három évtized Szovjetunióval és Oroszországgal kapcsolatos történéseit erre az analógiára vezessük vissza. A valaha volt világhatalmiság elsiratása annak emlegetése Putyin részéről (2005 április, Szövetségi Gyűlés), hogy „a Szovjetunió összeomlása a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt.” Ez vagy igaz, vagy nem. A kijelentés azonban nélkülözte a tények mögött megbújó okok sorából azt, ami alighanem a legközelebb áll a valósághoz. Fel sem merült, hogy ehhez alapvetően belső, és nem külső okok vezettek. Hiába igaz, hogy az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkezési verseny vezetett ide. Még igazabb, hogy ebben a vonatkozásban a versenyképtelen szocialista tervgazdasági modell szenvedett visszavonhatatlan vereséget a liberális kapitalizmustól. A birodalom megszűnését övező lélektani tényezők nem hagyhatóak figyelmen kívül, aki erre bővebben kíváncsi, olvassa el Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvét. Az ebben megszólaló kortársak felfogni sem képesek a birodalom széthullását (nem érthetetlen a reakciójuk), de ez mit sem változtat azon, hogy Moszkva saját (ráadásul maga teremtette) gondjaiba fulladt be, és vált működésképtelenné.

Elképzelt háború

Az igazi pánikreakció az ukrajnai narancsos forradalom kapcsán érte Oroszországot. Egyértelműen amerikai felforgató tevékenységet, a washingtoni forgatókönyvek megvalósulását olvasták ki a Kijevben történtekből, ami a politikai vakság bizonyítéka. Moszkvában komolyan fel sem merült, hogy valódi népi elégedetlenség kergetheti el a hatalomból a gyűlölt Janukovicsot és rendszerét. Mennyivel egyszerűbb olyan összeesküvés-elméletekhez menekülni ilyenkor, amelyek szálait állítólag az Atlanti-óceán túloldalán szövik. A paranoia hatalmasodott el ekkor a moszkvai vezetésen. Komolyan attól tartottak, hogy a következő narancsos forradalom helyszíne Oroszország lehet – állítja Mihail Zigar. Miközben Putyinnak tisztában kellett volna lennie azzal, hogy az Egyesült Államok semmilyen érdemi változást nem képes eléri az orosz belpolitikában. Ne felejtsük el, hogy ebben a deklaráltan „irányított demokráciában” nincs komolyan vehető ellenzéki párt és politikus. Még a viszonylag népszerű Navalnij is marginális figura, így az állam és a kormány működésére senki semmilyen veszélyt nem jelent. Moszkvában egy narancsos forradalom kirobbanásának szinte minden feltétele hiányzott és hiányzik. Akkor miért a pánikreakció? Miért a paranoia?

A kőolaj- és a földgázárak meredek emelkedése 2004-től megnyitotta Putyin előtt az utat, hogy hozzálásson a gazdaság rendbetételéhez. Az életszínvonal látványos emelkedése elindult. Igaz, ennek a 2008-as gazdasági válság gyorsan véget is vetett. Az államkasszába hirtelen beáramló rekordnagyságú bevétel igen bizakodóvá tette Putyint és harcostársát, Medvegyevet. A GDP gyors megduplázódásának lehetőségéről beszéltek, a gazdaság szerkezetváltásáról ábrándoztak, ám az előbbiből valami, az utóbbiból semmi nem valósult meg, miközben a világpiacon padlót fogott a két stratégiai termék ára. Talán nem kell nagy képzelőerő, hogy kitaláljuk – erre jöhetett rá Putyin is –, aligha lehet egy ország gazdaságát modernizálni, ha azt az üzleti modellt vesszük alapul, amely a Szocsiban megrendezett téli olimpia kivitelezéseit is végigkísérte. Noha ez csupán az általános gyakorlat folytatása volt, exponenciálisan emelkedő árrésekkel.

Putyint is utolérte a kontroll nélküli vezetők végzete. Elhitte magáról, hogy mindenben a legjobban képes kiismerni magát és mindenhez ért. A hatalomról vallott felfogását jellemzi, hogy gyakorlatilag állami ideológiává tette a pravoszláv vallást, teljes mértékben hátat fordított az orosz értelmiségnek és a középosztálynak, a politikája nem más, mint a populizmus kiszolgálása.

Mihail Zigar könyve így summázza Putyin politikájának lényegét: „egy elképzelt háború története, egy olyan háborúé, amelyet nem szabad befejezni, különben el kellene ismerni, hogy az sosem létezett.” Nem utolsó tanulság.

(Mihail Zigar: Putyin metamorfózisa, Európa Könyvkiadó, 2016)