A keleti artisták hajdanán is favoritok voltak, sőt mindenki azt gondolta: az amatőr amerikai csapatot – képletesen – megeszik vacsorára. Az 1979-80-as évadban huszonkét mérkőzésből éppen huszonkettőt nyertek, szerény 149:50-es összgólaránnyal. A huszonharmadikon Lake Placidben kikaptak a tengerentúli egyetemistáktól, noha az 1979-es Kihívás Kupa döntőjében, New Yorkban 6:0-ra verték az NHL legjobbjait, míg az 1981-es Kanada Kupa csúcstalálkozóján, Montrealban 8:1-re intézték el Kanada Wayne Gretzky vezérelte profi válogatottját. Az amerikai diákok ellen kivonuló csapatukban nyolcan szerepeltek azok közül, akiket minden idők tíz legjobb szovjet jégkorongozójának választottak. Csak Anatolij Firszov és Alekszandr Malcev hiányzott, Vjacseszlav Tretyak, Vjacseszlav Fetyiszov, Alekszej Kaszatanov, Borisz Mihajlov, Vlagyimir Petrov, Valerij Harlamov, Vlagyimir Krutov, Szergej Makarov egyaránt pályára lépett. (Jelzem, a Top Tenbe olyan virtuózok nem fértek be, mint Alekszandr Almetov, Venjamin Alekszandrov, Konsztatyin Loktyev, Borisz és Jevgenyij Majorov, Vjacseszlav Sztarsinov, Alekszandr Jakusev, Vlagyimir Vikulov, Szergej Kapusztyin, Helmut Balderis, Igor Larionov, Andrej Homutov, Vjacseszlav Bikov, Valerij Kamenszkij és sokan mások. Az itt említett első hét tagja volt az 1963-64-ben minden egyes meccsét megnyerő Vörös Gépezetnek, amellyel az innsbrucki olimpián a Vedres – Koutny, Babán, Zsitva, Rozgonyi, Bánkuti; Losonczi, Kertész, Schwalm, Balogh, Orosz; Raffa, Ziegler, Jakabházy, Bikár, Lőrincz összetételű magyar válogatott is találkozott, de 1:19-re nem húzott lapot.)
A pjongcsangi téli olimpia sztárcsapatában négy orosz – Vaszilij Kosecskin, Vjacseszlav Vojnov, Ilja Kovalcsuk, Pavel Dacjuk – kapott helyet, és az újságírók hatosába nem került be az a Nyikita Guszev, akit a nemzetközi szövetség a torna legjobb csatárának választott. E kihagyás legalább annyira érthetetlen, mint Kosecskin beválogatása. A kapus a németekkel vívott, felejthetetlen döntőben (Csoda a jégen 2.0) 1:0-nál potyagólt kapott, 2:1-nél pedig kitette a korongot a helyett, hogy felszedte volna azt. Néhány másodperccel később 2:2-re, majd – a zaklatottá váló esélyesek szempontjából – egyhamar 2:3-ra állt a meccs... Már úgy tetszett, Jonas Müller és társai lesznek a huszonegyedik század „amcsijai”, annál is inkább, mert valamivel több mint két perccel a befejezés előtt Szergej Kalinyint kiállították. Ám az oroszok a hajrára leküldték Kosecskint, és azonos létszámban – mögötte üres kapuval – Guszev egyenlített. A csatár a döntőben két gólt ért el, és két gólpasszt adott; a másodikat a 3:3-at követő hosszabbításban Kirill Kaprizovnak. E két játékos nem kevesebb mint huszonegy orosz gólban vállalt szerepet szerzőként vagy előkészítőként; Guszev tizenkettőben, Kaprizov kilencben. Még szép, hogy a ráadásban őket meg a hétpontos Kovalcsukot, valamint Vojnovot vezényelte a jégre Oleg Znarok szakvezető, hiszen ezek a fiúk a Bolsoj Jégszínház hajdani revüit idézték. Az oroszok legutóbb (úgynevezett egyesített csapatként) 1992-ben, Albertville-ben hódították el az ötkarikás bajnoki címet; akkor még – az összesen nyolc olimpiai aranyat nyerő régi nagyok utolsó két mohikánjaként – játszott Homutov és Bikov.
Pjongcsangban a győztesek nem énekelhették volna el nemzeti Himnuszukat, de cseles barátainkat a tiltás sem akadályozta. Barátaink, mondom, mert 1992-ben még annál is kevesebben hitték volna, hogy 2018-ban újra megbonthatatlan lesz a hivatalos magyar–orosz viszony, mint azt, hogy negyedszázadnál hosszabb ideig nem lesz orosz ünnep az ötkarikás hokitornán...
