Biztonsággal kijelenthető, hogy a harmadik magyar köztársaság története során még nem volt olyan választás, amelynek kimenetele annyira kevéssé lett volna kétséges, mint a soron következőnek. Kevesebb mint két hónappal a választás előtt majdnem biztos, hogy a Fidesz győzelmének csak a mértéke kérdéses (bár kizárólag a mérésekből kiindulva az sem tűnik annak). Tisztában vannak ezzel az ellenzéki vezetők is, és miközben a sajtótájékoztatókon izzadtságszagú állításokat fogalmaznak meg az április 8-i kormányváltásról, s közben valójában vagy a túlélésért küzdenek, vagy a (relatíve) erős ellenzéki pozícióra pályáznak - esetleg a Fidesszel való együttműködést tervezik. A választó számára azonban kiviláglik, hogy hiába beszélnek az ellenzéki „erők” a Jobbiktól a baloldalig a győzelemről, valójában ennek a lehetőségéről már rég lemondtak. A múltbéli szlovák példa azonban bebizonyította, hogy a választók könyörtelenül megbüntetik az ilyesféle magatartást.
Cirka egy év alatt a már négy éve szavatosságát vesztett összefogósdival a magyar ellenzéknek sikerült elérnie, hogy az egyébként a Fidesz-rendszert megvető választópolgárok nem találnak maguknak alternatívát. Ez a magyarázata annak, hogy a Fidesz után következő második erő, a Jobbik még a legkiegyensúlyozottabb eredményt predesztináló mérések szerint is harminc százalékra van a vezető párttól. Mondani sem kell, hogy az ilyen arányú listás győzelem esetén a választókerületi eredmények kimenetele sem lehet kérdéses. Ha sikerülne is az összefogás, azok a választók, akik nem rendelkeznek erős pártpreferenciával, viszont van valamilyen stabilitás iránti természetes igényük, azok sokkal inkább szavaznak a Fideszre, mint a stabil kormányzás lehetőségével nem kecsegtető ellenzéki tákolmányra. Nem is beszélve arról, hogy a Fidesznek – ha sok esetben bizony szélsőséges és a hagyományos európai jobboldaléval össze nem egyeztethető is – van ideológiája, míg a baloldalnak még az sincs. Egyedüli hívószavuk az, hogy a Fidesznek mennie kell. Zsákbamacskát viszont senki nem szeretne venni, főleg úgy, hogy a kormányváltással dobálózó (és közben nagyokat nyelő) ellenzéki erők kétségbeesésével a saját választóik is tisztában vannak. A helyzet, bár az ellenzékre nézve elkeserítő, de korántsem egyedi.
Szlovákiában a 2016 márciusában tartott parlamenti választáson nagyon hasonló volt a helyzet. A hagyományos jobboldal, élén az egykori Dzurinda-féle SDKÚ politikusait és szavazóit felszívni hivatott, a választásra létrejövő Siet (Háló) nevű párt, Radoslav Procházka vezetésével, valamint az egykori SDKÚ hagyományos partnere, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) állt szemben Robert Fico miniszterelnökkel és a Smerrel, amelynek hálózata akkorra már jócskán átszőtte az állami intézményeket, kialakítva az orbáni Magyarország mását, kicsiben. A Smer a választások előtt nagyjából 40 százalékos támogatottságot tudhatott maga mögött, ráadásul vészmegoldásnak „kinevelte” maga mellé a Ján Slota rombolása után újjászerveződött SNS-t, amely stabilan, de nem sokkal a bejutási küszöb fölött állt. (Nem túlzás a kinevelés szó használata, a Smer saját médiafelületén kiugró arányú megjelenési lehetőséget biztosított az SNS-nek, és a kampány során sem érte támadás a nemzetieket.) Velük szemben állt a jobboldali blokk (Siet, KDH és a Bugár-féle Híd) 25-30 százalékos támogatottsággal. Emellett számos egyéb párt harcolt a bejutási küszöb eléréséért: a két legérdekesebb billegő párt az egyaránt jobboldali SaS (Szabadság és Szolidaritás), valamint az OLaNO (Egyszerű Emberek).
Procházkának a frissen alakult Siettyel egyetlen célja volt: hatalomra kerülni. A jobboldal vezére az újonnan megalakult tömörüléssel kívánta betölteni az űrt, amelyet a 2012-ben lemorzsolódott korábbi domináns párt, az SDKÚ hagyott maga mögött a jobboldalon. Procházkának ez volt az egyetlen célja és semmi más, kampányát is egy dolog köré építette: leváltani Fico korrupt és autoriter rendszerét. Ha úgy tetszik, övé volt az a szerep a szlovák ellenzéki térfélen, amit Magyarországon korábban Botka László, ma pedig Karácsony Gergely kíván betölteni. (Azzal a különbséggel, hogy Procházkát – bár hivatalosan nem álltak mögé - támogatta a többi ellenzéki párt is.) Volt is igény a jobboldali vezérre, a Siet így meglepően erősen, 15 százalékos támogatottsággal fordult rá a kampányra. A KDH és a Híd bejutási küszöb fölött állt, így lehetséges szövetségesként tekinthetett rájuk Procházka, míg az SaS és OLaNO számára az 5 százalék megugrása volt a lehető legmagasabb célkitűzés. Az ellenzéknek tehát volt esélye, még ha csekély is. Procházka azonban mindennél jobban hatalomra kívánt kerülni, és a kampány során elkövetett egy hibát.
A szlovák politológusok a választás előtti napokban három lehetőséget taglaltak: egyszínű smeres kormány, Smer-SNS koalíció, vagy pedig egy hárompárti koalíció. Mivel a mérések leginkább azt mutatták, hogy a legnagyobb esély a második illetve harmadik opcióra van (ez a bejutó pártok mennyiségétől függött, azaz hogy mennyi lesz az elvesző szavazat), azonnal elkezdték találgatni, hogy adott esetben ki lesz az a bizonyos harmadik. Sőt, a fő kérdés a választások előtt a szlovák politikai közbeszédben ennek a harmadik pártnak a megtalálása volt. A bejutásért harcoló SaS és OLaNO harcos, személyeskedésbe átcsapó Smer-ellenes retorikát folytatott, így ők nem jöhettek szóba. Az elemzők így felvetették, hogy vajon a kormányváltásra készülő jobboldali tömörülés, a Siet, a KDH és a Híd vajon elfogadná-e a Smer hívását, ha ők együtt nem szereznek többséget. S mivel a kampány központi kérdése ez volt, az újságíróktól rendre meg is kapták ezeket a kérdéseket. S noha a pártvezetők egytől-egyig zavart arccal a kormányváltás esélytelennek tűnő ígéretét szajkózták, valójában egyértelműen egyikük sem zárkózott el a Smerrel való házasságtól.
A helyzet ismerős: a magyar pártok, akárcsak a szlovákok anno, vadul szajkózzák a kormányváltást, miközben valós céljuk ennek már rég nem felel meg. Természetesen, ahogy itthon is, Szlovákiában is látták ezt a választók. A választások éjszakáján sokkot kapott a jobboldali blokk: a Háló és a Híd épphogy bejutott, a KDH pedig története során először kiesett a törvényhozásból. A szlovák választó pontosan megérezte, hogy ezen pártok célja nem a kormányváltás, hanem a hatalom, és önző, sajátos érdekeik valójában felülírnak mindent. Igazuk lett: a Smer-SNS-Híd-Siet koalíció már két héten belül megköttetett, Procházka politikai karriere pedig véget ért. Azon pártok pedig, ahol a cél és a kommunikáció hiteles együttélése dominálta a kampányt, meglepetésszerűen jó eredményt értek el – a SaS és az OLaNO együtt közel 20 százalékot kapott, amely azóta nagyjából 25-re hízott, miközben erős ellenzéki attitűdjük nem változott.
Természetesen a szlovák példa nem feleltethető meg mindenben a magyarnak, egy ponton azonban nincs eltérés: ez pedig az ellenzéki pártok hitelességi válsága. A magyar baloldalon sok a látszatellenzéki párt, amelynek már rég nem célja a kormányváltás. Vannak mások, akiknek ugyan célja lenne – és ezért még saját identitásukat is feladták –, de hinni már ők sem hisznek. Vajon éreznek-e különbséget hatalom és kormányváltás között?
Bár a kormánypárt bűnlajstroma hosszú, s tudják ezt a választók is, az már bebizonyosodott, hogy sokkal inkább szavaznak egy korrupt, autoriter tömörülésre, mint arra, amelyről első látásra kiderül, hogy sem hite, sem képessége, sem elvei nincsenek, s közben ontja a tévképzeteket a győzelemről. Miközben maga is tudja, hogy fordítva ül a lovon.
