Az ellenzéki politikus tételmondata ismert: Orbán rendszere leváltható. Ez az egy cél hivatott szentesíteni azokat az eszközöket, amelyek Schrödinger macskájaként bár benne „állnak” a magyar politikai rendszerben, az éppen aktuális választásokhoz közeledve azonban időről időre megmutatják akár saját idegenszerűségüket is. Az összefogás, a közös lista és az esélyesebb jelöltek adekvátsága olyan ragasztóanyag, amely két voksolás között ugyan összetartja az Orbán-ellenes oldal retorikáját és szavazótáborát, de a döntő pillanatba kiderül(he)t, hogy az ellenzéki szereplők eltérő valóságértelmezése miatt nem a konszenzus alapja, hanem akár újabb konfliktusok forrása. A politikai tudás ugyanis a legösszetettebb dolgok egyike: a választók döntéseik során nemcsak azt nézik, mit mond a kormányváltó, hanem azt is, hogy ki mondja. A választónak is van előélete, előítélete, szocializációja, értékei, stb., egyszóval (privatizált) politikai tudása. Ennek tudatában az alábbiakban röviden áttekintem az esélyes jelöltre vonatkozó tudás magától nem értetődését.
Áprilisban is fennállhat annak lehetősége, hogy a választók - bár valamiféle tudás kialakul bennük az esélyes jelöltről -, az egyes ellenzéki politikusok teljesítményhiánya és következetlensége miatt továbbra is a "saját" pártjuk iránt mutatnak elkötelezettséget, és az alternatív választói edukáció ellenére se szavaznak át egy másik ellenzéki párt jelöltjére. Legalábbis kutatások engednek erre következtetni.
De a Közös Ország Mozgalom kétségkívül konstruktív kezdeményezése az egyes választókerületekben legesélyesebb ellenzéki induló felmérésére nemcsak a Fidesszel szembeni erők kompromisszumképtelenségén vérezhet el, hanem azon is, hogy az egyéni esélyekről való tudás a „NER” politikai terében (ld. média) csak nehezen alakulhat ki. Nem elégséges érv arra hivatkozni, hogy a választók a korábbi kétfordulós rendszerben is felismerték, hogy mi „a” taktika (tegyük hozzá: az egyes pártok tanították is szavazóikat, és erre volt csatornájuk is). Ez a gyakorlati tudás ma kevésbé lehet meg – annak ellenére, hogy elemzői választásirendszer-magyarázatokkal tele a főműsoridős sáv –, de ha megvan, úgy sem biztos, hogy a kezdeményezők által elvárt „linearitással” érvényesül.
Ugyanis a 2010-es választás után a szakirodalomban „kritikai választásként” rögzített cezúra a választók magatartásának jelentős változásáról adott számot. Nem magától értetődő az átjárás, mondhatni ennek a baloldalnak és ennek a Jobbiknak több kell, hogy a másik párt szavazója ne csak esélyesnek, hanem politikailag is „érdemesnek” tartsa. Mindebből, továbbá a politikai tér tagoltságából és az érzelmi elkötelezettségből következőleg megvan annak az esélye, hogy a legaktívabb választói csoportokban mindezek minimalizálják az átszavazás lehetőségét. Másképpen: az egy párt iránti elkötelezettségből fakadó választást kisebb mértékben írhatja majd felül a közvélemény egy része által elvárt politikai racionalitás. S ez nem belátás-hiány, ez éppúgy „politikai tudás”, mint mások részéről az átszavazás „könnyedsége”.
Teljesen érthető a szándék, hogy a jelenlegi, (kampány)dinamika nélküli és számos bizonytalansággal terhelt ellenzéki térben a közvélemény-kutatók hozzásegítsék a politikai közösséget döntési szempontjaik kikristályosításához. Ugyanakkor a majd hamarosan hozzáférhető eredmények nem alkalmasak politikai viták és konfliktusok eldöntésére. A politikának nem az a természete és logikája, hogy ilyen jellegű disputák politikai kimenetét egy-egy adatfelvétel döntse el. Az eredmények így – vélhetően a kezdeményezők szándéka is ez – csak a választópolgárokat informálják, nem pedig a pártokat „kényszerítik” cselekvésre. Ez utóbbi a politika kívülről irányítása, egy technokrata, depolitizált gyakorlat lenne.
S már azért is kérdéses ennek hatékonysága és értelme, mert nincsen előttünk az a kép, ahogyan egy éppen visszalépett (erre „ítélt”) jelölt a másik mellett kampányol. Mivel a választók figyelnek vezetőikre, ha az útmutatás lokális szinten elmarad, azaz a helyi MSZPDK/Jobbik nem nyilvánítja ki álláspontját a szavazási magatartást illetően, és az adott (kevésbé esélyes) jelölt nem tanítja választóit, úgy az átszavazás maximalizálására aligha nyílik mód. A tudás (helyesebben az eredmény) a médiából önmagától nem csorog le a helyi szintre. Abba bele se gondolunk, milyen kommunikációs és politikai zavart eredményez a médiatérben, ha lokális MSZP-sek jobbikos támogatása az országos hírek része lesz.
A helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az esélyesebb jelöltről szóló viták nem minden választókerületben alakulnak ki, és ahol mégis, ott sem biztos, hogy rendelkezésre állnak azok a csatornák, amelyeken keresztül mindez eljuthat a politikai aréna egymáshoz oly közel, egymástól mégis távol álló szavazótáboraihoz. A Közös Ország Mozgalom által indított, kevés érintett által követett Facebook-közvetítések a jelölti vitákról egy szűk, jobbára városi közönséget érnek el; a hagyományos médiatér centralizáltsága, a vidéki sajtó fideszes gyarmatosítása miatt pedig a további rendelkezésre álló eszközök korlátoltak.
Az időközi választásokon a helyi érdekek mentén és a helyi specifikumok figyelembe vételével tető alá hozott, ad hoc megállapodások és koalíciók sem szolgálhatnak evidens kiindulópontként az országos esélylatolgatásban, vagy az esetleges visszalépések után átszavazók arányának meghatározásában. A helyi jelölt ismeretsége, a politikai részvétel vagy átszavazási hajlandóság régiónként változó sajátosságai mind-mind olyan összetevő, amely az egységes és fegyelmezett átszavazási hajlandóság gondolata ellen hat.
Hasonlóan az időközikre való hivatkozás (Veszprém, Tapolca) sem érv az általánosíthatóságra, mivel olyan választásokról beszéltünk, amelyek hetekig uraltak a beszélgetős-elemzős műsorokat, ciklikusan a híradókat is; véleményvezérkedők tanították a nézőket, és nem utolsó sorban egy darab, nem pedig 106 egy időben zajló választásról volt szó. Ekkora médiafigyelem nem vetül az egyes egyéni választókerületekre a következő hetekben, az eredmények átadás-hatékonysága ismét csak kérdéses.
Hogy a politikai tudás tényleg összetett, azt két, a napokban publikált kutatás is erősítette. Az IDEA Intézet januári felmérése szerint a baloldali szavazók 45 százalékban támogatnák saját jelöltjük visszalépését a jobbikos induló javára, hogyha ez szolgálná a kormányváltást, sőt 34 százalékuk egy ilyen szituációban még át is szavazna a radikális jelöltre. Ez az arány azonban fordított esetben lényegesen kisebb: míg a baloldali induló javára történő visszalépést csupán a jobbikosok 32 százaléka gondolja támogathatónak, addig 30 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy a Fidesz leváltása érdekében hajlandó lenne az átszavazásra. A Závecz Research Indexen megjelent kutatása szerint is a baloldali pártoknál a legnagyobb az átszavazási hajlandóság, amennyiben az MSZP szavazóinak kétharmada, a DK támogatóinak pedig több mint a fele voksolna egy másik pártra, míg az LMP-seknél ez az arány csupán a biztos szavazó pártválasztók negyede, a Jobbiknál pedig az ötöde. A legfegyelmezettebb szavazótáborral bíró Fidesz támogatóinak mindössze 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hajlandó lenne másik párt képviselőjelöltje mellé tenni az ikszet.
Az előbbi számok nyilván nem véletlenek: míg a jobbikos politikusok közül nem tudunk senkit se idézni, aki a baloldal pártokkal (nem szavazókkal!) akár formális vagy informális együttműködést emlegetett volna, addig a baloldali-liberális politikusok néha, a Facebook- és egyéb véleményvezérek gyakran elmélkednek erről hangosan, hozzájárulván ezzel saját oldalukra vonatkozó szavazatok csökkentéséhez. Hogy ezzel hibát követnek el vagy sem, nem elemezzük; mindez megint csak a politikai tudás komplexitásának jele.
S végezetül arra is érdemes utalást tenni, hogy ha egy párt visszalépteti az egyéni képviselő-jelöltjét, akkor valószínűsíthetően pártja listája is kevesebb szavazatot kap, és ezzel sem árt számolni.
Mindezek ellenére a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése csak hozzátesz ahhoz a tudáshoz, amely az elemzők széles köre számára fontos. De a választók lehet, hogy a szakmánál politikusabban gondolkodnak.
