Persze ezzel könnyed jellemzéssel nem megúszni akarjuk a feladatot, csak éppenséggel azt akartuk jelezni: Bogdán a saját útját járja mind a történetmesélés, mind a képi megfogalmazás terén. A mű három fejezetből – vagy ha úgy tetszik: felvonásból – áll. Persze nem az angolszász filmírási gyakorlatot követve.
Sokkal inkább három önálló karaktertanulmányt látunk. A legerősebb az első, Ricsié (Csordás Milán nagy felfedezés), a tizenéves roma kisfiúé, aki túléli a családja kiirtását – a mű a 2008-2009-es romagyilkosságok idején játszódik. Érdekes perspektíva egy olyan figura szempontjából megmutatni az eseményeket, aki fel sem fogja a helyzet súlyosságát, de lassan megtanulja, hogy mit is jelent gyűlölt kisebbség tagjának lenni. A második történet Virágra (Illési Anna Enikő), a halláskárosult fiatal íjászlányra fókuszál, aki a gyilkosságokat elkövető egyik férfival kerül közeli kapcsolatba, a harmadik sztori pedig Hannáé (Cseh Annamária), a gyermekét gyászoló ügyvédnőé, akit „felkérnek”, hogy vállalja a védelmét a második történetből ismert férfinak, aki tagadja, hogy ő maga gyilkolt volna. A három történetben közös, hogy az életút épp egyik legdrámaibb szituációját kell a karaktereknek átélniük, melynek az okai azok a bizonyos gyilkosságok. Ám itt érdemes hozzátenni, hogy Bogdán Árpád a sajtótájékoztatón hangsúlyozta: a tárgyalt probléma nem az enyém, nem a tiéd, hanem mindenkié, a téma pedig nem köthető helyhez, országhoz vagy vidékhez. A rendező számára az volt a fontos, milyen erkölcsi döntéseket hoznak különböző társadalmi rétegekből érkező emberek, amikor egy súlyos trauma döntéskényszerbe hozza őket.
Nem vitára kelve a rendező szándékaival: a végeredmény nem ennyire triviális. Nagyon nehéz ugyanis elvonatkoztatni a magyarországi romagyilkosságok tényétől, ha premier plánban megmutatjuk azt. Ricsi története ráadásul túlságosan erős ahhoz, hogy az amúgy a három sztorit összekötő szimbólumrendszerre is figyeljünk. Az első etűd önálló életet él, míg a másik kettő sokkal inkább esztétikai kaland. Az e mögött meghúzódó artisztikus szándékot nem vitatjuk. Ha zseniális provokáció, ha lilaködös manírosság az oka, tény: az atmoszferikusságot szolgáló vizuális forma mindent mást alárendel. Noha Dobos Tamás operatőr képei ugyan gyönyörűek, hosszú távon nem kellemes nézni, mivel a kézikamerával felvett szuperközeli keretezés kifejezetten irritáló két órán keresztül. A dramaturgia játékossága túlságosan metaforikus, értjük, hogy mindhárom fő karakternek meg kell például tisztulnia a víz alatt, de túl van hangsúlyozva a víz alattiság, miképpen a testiség is. Mindent összegezve ambivalens érzése van az embernek: az ilyenre szokás azt mondani, hogy megosztó alkotás. A díszbemutatón kifejezetten jól fogadta a fesztivál nyitott közönsége.
A magyarnak lenni életérzés a Berlinale Special gála elnevezésű szekció egyik műve is igencsak befolyásolta: a Lars Kraume (Az álla Fritz Bauer ellen című művét a magyar mozikban is játszották) rendezte A csendes forradalom. Az igaz történeten alapuló mű fő konfliktusa, hogy keletnémet középiskolások kétperces néma csendet tartanak a magyar forradalmárokkal való szolidaritásuk jelképeként 1956-ban – egy tanórán. Eleinte elkönyvelik iskolai csínytevésként az esetet, m az intézmény politikai felelőse az igazgatót is átlépve a belügyminiszterig viszi a tett hírét. A miniszter ellátogat az iskolába, ellenforradalmi akciónak minősíti a diákok tettét – s ettől fogva felelősöket akarnak. Ez teljesen átírja az addig gondatlan kamaszkort élő fiatalok és családjainak az életét. De kiderül: nem véletlenül álltak ki a magyar forradalomért. Miközben a kommunisták Gestapo-módszerekkel igyekeznek életeket megtörni (ebben pedig a feldolgozatlan múlt a fegyverük), egy olyan generáció megszületését látjuk, amely később létrehozta Európát – és amelynek fontosak voltunk. Emiatt több mint időszerű A csendes forradalom. És – magyar szemmel – van benne egy óriási poén is: a dráma végkifejlet során az iskolaigazgató összetörve teszi fel a költői kérdést: „Mitől lett emiatt jobb a magyaroknak?”
