A statisztika leggyakrabban használt mutatói közül a bruttó hazai termék (GDP) fogalma tűnik a legmanipulálhatóbbnak. Világszerte fel is használják ezt a tulajdonságát a kormányzati pozícióban lévők. A gazdaság bővülésére ugyanis kellemes hivatkozni, és nem csak a választási kampányok idején.
A tételes gazdasági programját - akárcsak négy esztendeje, most is - nélkülöző Fidesz, és mindenekelőtt Varga Mihály gazdaságért felelős miniszter meg is veregette a saját vállát, amikor bejelentette a 2017-es 4,2 százalékos GDP-emelkedést. Még azt az unortodox gazdaságpolitikai szótárból is kilógó, a szó szoros értelmében szédületes képtelenséget sem átallott parttalan eufóriájában kijelenteni, hogy "olyan pozitív spirálba került a magyar gazdaság tavaly, amely ha folytatódik, akkor idén is 4 százalék körüli lesz a növekedés."
Persze, ha nem akarunk egy helyben toporogni, akkor a spirálhoz hely is kell, amit a tárcavezető is konstatált, mondván: "a kedvező GDP-adat a kormány mozgásterét is bővíti." Szűk két hónappal az országgyűlési választások előtt belengette, hogy többet tudnak majd költeni egészségügyre, oktatásra, közbiztonságra és honvédelemre.
De a költségvetések készítésében kellő jártasságot szerzett Vargánál ki ne tudná jobban, hogy ha valóban többet szeretnének költeni az egyre katasztrofálisabb helyzetbe kerülő egészségügyre és az ezer sebből vérző oktatásra, akkor elkéstek, mert ennek a szándéknak már látszania kellene az idei büdzsében. De nincs nyoma! Márpedig azért, mert az Orbán-kormány monomániája, hogy a következő évi költségvetést már egy évvel korábban, a nyári szünetek előtt elfogadtatja az Országgyűléssel; egy olyan időszakban, amikor még az öreg pénzügyi rókák sem sejtik, mit hoz az az esztendő, amelynek még csak a felénél tartanak. Nem is beszélve arról, hogy akkor még a korábbi év zárszámadására is várni kell, többnyire szeptemberig.
A felelőtlen ígérgetések közepette sem ajánlatos megfeledkezni egy bizonyos Simon Kuznets intelmeiről. Ez a név talán még a szakemberek körében sem cseng ismerősen, pedig bizton állíthatjuk, hogy ott csillog a közgazdaság történetének fényes lapjain. Nem csak azért, mert Nobel-díját örökösei 300 ezer dollárért bocsátották árverésre - sokkal inkább azáltal, hogy nevéhez fűződik a GDP mint mérőszám megalkotása.
A belarusz születésű amerikai tudós sem tagadta, hogy találmányát hiba lenne egy ország fejlettségét vagy a lakosság gazdagságát összegző mutatószámként értelmezni. A GDP ugyanis nem ezt, hanem a gazdaság éves kibocsátását méri, a lakosságszámra vetítve. Amikor a magyar kormány leszólja a nyugat-európaiak 2,5 százalékos gazdasági bővülését, megfeledkezik arról, hogy sokkal többet érhet egy gazdag ország alacsony mértékű növekedése a szegényebbek relatíve magasabb nemzeti össztermékénél.
A világ boldogabb fele ugyanis már végigment azon az úton, amelynek mi talán a 60 százalékánál járunk. Ahhoz, hogy számottevően fejlődjünk, nemcsak a támogatások képét öltő tőkére, de további 20 évre is szükség lehet. A pozitív spirálról pedig meg is feledkezhetünk.
