„A mi demokráciánkban nem a szabadság kevesebb, hanem az egyenlőség több.”
Kéthly Anna
Orbán Viktor 2010 után nemcsak felszámolta a liberális demokráciát, de 2014-ben az illiberális demokrácia korát is büszkén bejelentette. Azért tehette meg mindezt érdemi ellenállás nélkül, mert a 2010 előtti magyar köztársaság nem számíthatott az emberek érzelmi azonosulására és tömeges, aktív politikai támogatására.
A rendszerváltás utáni korszak mindenki számára elhozta a szabadságot, de ez nagyrészt negatív szabadság volt: a tiltások és kényszerek alóli felszabadulás. Nem járt együtt a „sorsválasztás szabadságával” (Ferge Zsuzsa), nem járt együtt az egyenlő életesélyekkel, nem vezetett el egy igazságos társadalomhoz és ezen keresztül egy erős, legitim, demokratákkal teli demokráciához.
Az orbáni dúlás után, a negyedik köztársaság felépítésekor nem szabad még egyszer elkövetnünk a rendszerváltás hibáit: a törékeny, elitista, liberális köztársaság helyett erős, populáris, szociális demokráciára van szükség!
Tekintsük át, miben kell változást hoznunk nemcsak a 2010-es, de az 1990-es modellhez képest is.
A liberális demokrácia korában a piacgazdaság jelzője volt a „szociális”: a kapitalista gazdasági működés által a társadalomnak és az egyes embereknek okozott sérüléseket próbálták jól-rosszul orvosolni. Nem hagyták éhen halni a munkanélkülieket, és célzott (de célját sokszor nem elérő) segélyezéssel próbálták enyhíteni a mélyszegénységet. A piacok, köztük a munkaerőpiac szabadságának kultuszát követve nem folytattak bérpolitikát, így a külföldi működőtőkére alapuló gazdasági modellben a versenyképesség az alacsony béreken alapult. A másik oldalon ez azt jelentette: kialakult és konzerválódott a dolgozói szegénység és a méltatlanul alacsony bérszínvonal.
Az illiberális államban már a szavak szintjén sem jelenik meg a szociális szempont. A legszegényebbeknek járó segélyeket durván megvágták, az álláskeresési támogatást a közmunka kényszerével váltották fel, a válság utáni kilábalás idején is csak nőtt a szegénység és a nélkülözés, különösen a gyerekek és az egyszülős családok körében. Minden korábbinál súlyosabb a perverz újraelosztás: a jómódúakat támogatják a nyomorgóktól elvont pénzekből. Csúcsra járatják a neoliberális gazdasági modellt, amely a munkavállalót letérdepelteti a nagytőke előtt: a dolgozók és szakszervezeteik ellenében írták az új munka törvénykönyvét, a nettó minimálbér a létminimum alatt van, a dolgozók negyede szegénységben él, és őszinte pillanataikban ki is mondják a fideszesek, hogy alacsony bérű összeszerelő-országot építenek.
A szociális demokráciában a feje tetejéről a talpára állítjuk az újraelosztás rendszerét, és újraszőjük a szociális hálót. Növeljük a mindenkit elérő támogatásokat, elsősorban a gyerekszegénységet hatásosan csökkentő családi pótlékot. Megduplázzuk az öregségi nyugdíjminimumot, és korrigáljuk az alacsony nyugdíjakat, így számolva fel az időskori mélyszegénységet. Visszaadjuk az aktív korúaknak az álláskeresési járadékot korábbi formájában, a közmunkát nem fegyelmezőeszközként használjuk.
A magára hagyott, vadkapitalista piac helyett a beágyazott gazdaságban hiszünk. Aktív bérpolitikát folytatunk: az adórendszeren keresztül növeljük a kis-közepes fizetéseket, dinamikusan emeljük az állami alkalmazottak bérét és megerősítjük a munkavállalók és a szakszervezetek pozícióit, így késztetve a magánszektort is arra, hogy elhagyják az alacsony bérek korát. Ezzel egyidejűleg elindulunk a tudásgazdaság, a magas hozzáadott értéken alapuló gazdasági modell felé.
Az oktatásban a rendszerváltás liberális demokráciája több tudást és nagyobb szabadságot hozott: többen szereztek érettségit és diplomát; a tanárok tanszabadságot, a szülők az iskolaválasztás szabadságát kapták. Ez utóbbi a gyakorlatban azt eredményezte, hogy kialakult az iskolai szegregáció: a „rossz környékek” iskoláiból kimenekítik a középosztálybeli gyerekeket, és mára nálunk a legnagyobb a különbség a leszakadó- és az elitiskolákba járó diákok teljesítményében.
Az illiberális áldemokrácia erre hivatkozva államosított minden önkormányzati iskolát, de a különbségek nem csökkentek, sőt: egyre nagyobbra nyílik az olló, ahogy az Orbán-rezsim az egyházi iskolákból – közel háromszoros finanszírozás mellett – keresztény-konzervatív szellemiségű elitiskolákat csinál, miközben hagyja, hogy tovább erősödjön a szegregáció, és reményt sem ad a hátrányos helyzetű régiókba született gyerekeknek a jó oktatásra.
A szociális demokráciában a gyerekek köré szervezzük az iskolát, visszaadjuk a tanszabadságot, valamint az önkormányzatok fenntartói szerepét, így közel visszük a döntéseket az érintett családokhoz, és segítséget adunk a legnehezebb helyzetben lévő iskoláknak: bérkiegészítést, kisebb terhelést a tanároknak, több szociális munkást, pszichológust, mentort a gyerekek mellé. Mágnes-iskolákat hozunk létre, ahova a középosztálybeli családok is visszahozzák a gyerekeiket, így számoljuk fel a szegregációt.
Az egészségügyben a liberális demokrácia a privatizációval és a több biztosítós rendszerrel kacérkodott, ezzel erős kételyeket ébresztett a nemzeti kockázatközösség fenntarthatóságával kapcsolatban. Az illiberális rezsim az összeomlás szélére lökte a közegészségügyi ellátórendszert, a fizetőképes felsőközéposztályt pedig a haveri körnek kijátszott magánegészségügyi ellátás felé szorítja.
A szociális demokrácia megerősíti a nemzeti kockázatközösséget; újjáépítjük a közegészségügyet a megelőzéstől az alapellátáson keresztül a szakrendelésekig és a kórházi ellátásig. Több forrást kell tenni a rendszerbe, hogy elérjük a célt: a mindenki számára elérhető, minőségi egészségügyi ellátást.
A liberális demokrácia alkotmányos rendszere éltanuló volt a fékeket és ellensúlyokat tekintve, de elégtelenre vizsgázott az állampolgárok érdemi bevonását illetően.
Az illiberális áldemokrácia elsöpörte a fékeket és ellensúlyokat, pártállammá silányította a köztársaságot, és – cinikus módon a népakaratra hivatkozva – leuralja, megvezeti, passzivitásba taszítja vagy semmibe veszi az állampolgárokat.
A szociális demokráciában visszaállítjuk az egyenlők köztársaságát, újjáépítjük a független intézményeket, és újakat teremtünk a társadalmi részvétel, az emberek közös döntésekbe való bevonása érdekében. Csak erős társadalmi alapzaton lehet tartós egy politikai építmény, csak egy részvételi elemekkel megtámogatott képviseleti demokrácia tud sikerrel ellenállni az önjelölt diktátorok támadásainak.
Mélyen hiszek abban, hogy az emberek – a megfelelő információk és tudás birtokában – képesek felismerni és követni saját maguk és közösségük érdekeit. Ezért a legjobb, amit tehetünk, ha támogatjuk egymást önös és közös céljaink elérése érdekében, ha mindenkinek megadjuk a „sorsválasztás szabadságát”. Ha olyan helyzetet teremtünk minden magyar ember számára, amelyből kiindulva kibontakoztathatja a tehetségét; ha mindenki hozzá tud járulni közös sikerünkhöz, Magyarország fejlődéséhez.
Ezért kell visszaadnunk az embereknek a hatalmat a saját életük felett – a szabadság, biztonság és egyenlőség erősítésén és az emberi tőkébe való befektetésen keresztül. Ezért kell lebontanunk az Orbán-rezsim illiberális áldemokráciáját, hogy a helyén felépítsük a szociális demokrácia magyar modelljét.
Sokan azt gondolják, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Én ezzel nem értek egyet. Magyarországnak az elmúlt nyolc évben sokkal rosszabb kormánya volt, mint amilyet érdemeltünk volna. Nem a népet, hanem a kormányt kell leváltani – és olyan politikusokat választani, akik nem uralkodni, hanem szolgálni akarnak.
Hiszek abban, hogy megérdemlünk, és közösen képesek leszünk létrehozni egy igazságos, szabad és boldog Magyarországot. Én Széchenyivel értek egyet, aki azt mondta: „A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.”
