A német szociáldemokraták elbukták a 2017. szeptember 24-i szövetségi parlamenti választást, ennek ellenére február elején eredményesen zárták le a koalíciós tárgyalásokat. Most izgalmas időszak következik: február 20. és március 2. között pártszavazással véglegesítik a CDU-CSU-SPD együttműködés sorsát. Felemelő érzés lehet a 463 ezer szocdem párttag számára, hogy országos – mi több, európai szinten is érdemi – ügyben hozhatnak közvetlenül döntést.
A sikerért a párt vezetése minden megtesz: a többségük lelkesen kampányol a tagság igenlő szimpátiájáért, a korábbi pártelnök - a külügyminiszteri posztra egy rövid ideig komoly eséllyel aspiráló Martin Schulz – felajánlotta lemondását a már majdnem megszerzett bársonyszékről, mondván: a koalíció sorsa/stabilitása sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál. A szocdemek – a választási veszteseiként – megszerezték a stratégiai fontosságú munkaügyi-, pénzügyi és külügyi tárcát. Keményen és következetesen tárgyaltak az elmúlt hónapokban, megteremtették annak reményét, hogy jobboldali parlamenti és kormányzati dominancia mellett is érvényesülhetnek a szociáldemokrata értékek.
Merkel és Seehofer nem kispályás játékosok, de az ország érdekében mindenkinek – nekik is – engedni kellett. Erről szól a konszenzuális demokrácia, ez az egyezség Németország eminens érdeke, így aztán arrafelé jó szívvel lehet kimondani: „A haza minden előtt”. A német politikusok ezt a szép és örökérvényűnek szánt Kölcsey-gondolatot a gyakorlatban akarták és tudták érvényesíteni. Nem mellékesen az EU számára sem közömbös, hogy alku- és megállapodás-képes politikusok vezetik a jövőben a 82 milliós országot.
Ugyancsak a napokban olvashattuk, hogy sztrájkfenyegetettséget és szintén hosszú tárgyalásokat követően a legnagyobb német szakszervezet (IG Metall) tartományi (Baden-Württemberg) szinten abban állapodott meg a munkaadók képviselőivel, hogy a munkavállaló kérésére – gyermek-, beteg- és idősápolás címén, legfeljebb kétéves időtartamra - 28 órára csökkenthető a heti munkaidő. A szakszervezet azt a kompromisszumot vállalta, hogy aki ehhez hozzájárul, annak a munkaidejét a mostani 35-ről 40 órásra növelheti a cég. Németországban nemcsak kormányzati/parlamenti szinten gyakorlat a permanens dialógus, hanem ágazati/regionális szinten is érdemi párbeszéd van a szociális partnerek között. A hatályos törvényeket tisztelve kemény küzdelem folyik (ha kell, munkabeszüntetéssel párosulva, viszont soha nem vérre menően), de az ellenérdekű felek leginkább a tárgyalásban, a másik érdekeinek megértésében, az őszinte érvelésen nyugvó vitában hisznek. Ezért jöhetett létre az előbb említett, ma még szokatlannak tűnő munkaügyi megállapodás.
Mindezeket (kicsit irigykedve) azért írtam le, hogy igazoljam: a fejlett vitakultúra és a megállapodások bonyolult rendszere nem gátolja egy ország hatékony irányítását és gazdaságának fejlődését. Ellenkezőleg: a Német Szövetségi Köztársaság sikerének egyik biztosítéka, hogy a közélet meghatározó szereplői igyekeznek – a sokszor egymással ellentétes – szociális és gazdasági követeléseket letisztult közérdekként megjeleníteni. Ez rengeteg munkával, gyötrődéssel és lemondással jár. De nem kétséges, hogy megéri.
