És lett reggel, három nappal az után, hogy bejöttek az oroszok.
Nem szállták meg azonnal a várost. Elsőre mintha elzúgtak volna mellette. Csak a nagy, üres csönd maradt, és a város a senki földjén. Hallgattak a harangok. Nem tértek volna vissza Rómából? Nagyszombaton legalábbis még nem szólaltak meg.
– Még megérjük, hogy feltámadás se lesz! – mondta az egyik asszony.
– Háborúban bármi megtörténhet – hangzott a válasz.
Családanyák és apák beszélgettek egymás közt, nagyszombat délután, a város egyik szerény lakóházának udvarán. A házban, három lakásban, három család élt egymásra halmozva-utalva, tucatnyi gyerekkel. Akármi lesz, ők szoba-konyhás lakásaikban maradnak. Nem is volt hova menniük.
Pedig mire a front elérte, sokan elhagyták az osztrák határ menti várost. Először azok, akiket még egy október végi hajnalon összeszedtek és elhurcoltak. Senki sem tudta, hova. Helyükre az őket elűzők családjai jöttek, már a fél országon átmenekültek az oroszok elől. Végső menedékként, ha létezett egyáltalán ilyen, még március elején Ausztriába mentek. Oda tartottak állig fegyverben az addig kitartásra buzdító, sávos-karszalagos "testvérek" is. Azután, a nagyhét elejére elszivárogtak a dunántúli véderő tartalékból mozgósított katonái is. Aki tudta, komisz ruháját civilre cserélte, s a front irányába indult. Visszafelé menekült. Az osztrák határnál elfogyott a haza. Nem maradt mit védeni.
Végül, amikor már hallótávolságban voltak az oroszok, a helybeliek jó része is elhagyta otthonát. A tehetősebbje a közeli hegyalján lévő szőlejében, gyümölcsösében húzta meg magát. Mások családostul a környező erdőkbe vették be magukat. Akinek nem volt hova menekülnie, az ott rettegett, ahol lakott. Pedig néhány napig úgy látszott, nincs rá ok.
A negyedik nap is eseménytelennek indult. A Nap nem törődve a nyomorú Föld nyűgeivel, járta a maga útját. Fölkelt, mint mindig, fényt és langymeleget sugárzott húsvét reggelén. Azon a napon azonban mégis elkezdődött valami. Az udvaros ház utcára néző lakásából mozgást láttak az utca végi, elhagyatott pajtánál. Meg azt, hogy a pajta kapuja előtt fegyveres orosz katona posztol. A három csöndes nap után, még a reggeli előtt, a gyerekeket kiengedték a levegőre. A ház legkisebbjét, a pólyást is kigurította anyja a napra. Jól elvolt egymagában.
A nagyobbaknak meg a lelkükre kötötték: ne zsibongjanak. Nem játszottak bújócskát, nem fogócskáztak visongva. Halkan örültek, hogy a kora tavaszi napsütésben a szabadban lehetnek. Legcsöndesebb mégis egy tízévesforma fiú volt, a pólyás bátyja. Az apjuk az utolsó pillanatban kapott behívót. Civil szolgálatra osztották be, fogatosnak. Valamelyik fontos ember menekülő családját kellett fuvaroznia. Ausztria felé mentek el, azóta se híre, se hamva.
Az ünnepi reggelire készülődő nyugalomban, mintha berobbantották volna, egyszer csak kivágódott az utcára nyíló kapu. Egy férfi bukott be rajta. Egyenesen az udvar végében lévő kúthoz rohant, s közben rekedtes-hörgőn, mégis hangosan egyfolytában ezt kiáltozta:
- "Istenem, Istenem, mért hagytál el engem? Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!"
A kiáltozásra a felnőttek az udvarra tódultak. Az asszonyok jézuskrisztusomoztak, gyerekeiket pedig a lakásba terelgették. A kisfiú anyja a babát menekítette lélekszakadva lakásuk falai közé.
Fia dermedten nézte az idegent, aki már a kút káváját fogta, s a mélybe meredt. A ház két férfiembere próbálta lebeszélni vélt vagy valós szándékáról. Nem ment könnyen, de végül sikerült elráncigálni a kút közeléből. Az ismeretlen átmenetileg abbahagyta a kiáltozást. Cefetül nézett ki. Hajadonfőtt volt és meztélláb. Térd alattig érő hálóingszerűség volt rajta. Nemrég fehér színű lehetett. Most vérfoltosan, cafatokra szaggatva lógott rajta. Ami kilátszott alóla, az merő egy vér volt. Viselőjét mintha kínvallatták volna, vagy üvegfalon át ugrott, tört volna ki valahonnan. Friss vágások nyoma látszódott a fején, az arcán, a kézfején s a lábszárán is. A háziaktól kísérve az udvar közepéig ha jutott. Akkor hirtelen visszafordult, újra elindult a kút felé, s közben konokul kiáltozta, újra meg újra, az agyában ragadt két mondatot. Csak azt a kettőt. Semmi mást.
Csak nagy nehezen, már-már erőszakkal és rimánkodással lehetett újból elválasztani a kútkávától. Kérdésre nem válaszolt. Kilétét, történetét nem árulta el. Ételre, italra invitálásra csak a fejét rázta. Nem fogadott el ruhát sem. Marasztalni sem lehetett, egyáltalán nem.
Ezúttal kísérőivel a kapuig jutott. Kifordult rajta, s a földes utca közepén furcsa, imbolygó futás-félébe kezdett. Törzse előredőlt, feje súlyos nehezékként húzta a föld felé. Egyedül volt az utcában. Senki sem üldözte. A pajta felé tartott. Oda, ahol már reggel óta fegyveres orosz katona őrködött. Közben, mint elakadt lemezről, szakadatlanul hangzott a rekedten kántált két mondat: "Istenem, Istenem mért hagytál el engem?" Meg a "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál."
Egyszer csak az őr felől felszólításféle hallatszott. Az idegen férfi vagy nem értette, vagy meg se hallotta. Csak ment a maga útján, görnyedten, dülöngélve-botladozva, s mantrázta tovább rendhagyó refrénjét.
Aztán már csak egy rövid, kerepléshez hasonlító hang hallatszott. Az ismeretlen férfi előrebukott. Kis porfelhő indult róla a bágyadt fényű Nap felé. Az utcára csönd zuhant. Kapu nem nyílt, függöny nem lebbent.
Az udvaros ház egyik lakásában a tízéves fiú a kisbabát ringató anyjához fordult:
– Azt az embert tényleg elhagyta az Isten?
– Nem, kisfiam, nem. Inkább magához szólította.
– Mert sokat szenvedett?
– Rettenetesen sokat.
Ekkor megszólaltak a Jézus Szíve templom harangjai. A feltámadási nagymisére szólítottak.
– Istenem, hát mégiscsak visszatértek a harangok! – szakadt ki a reménykedő sóhaj az anyából.
– És apa? Apa mikor jön vissza? – kérdezte a kisfiú.
Az anya nyugtalan csecsemőjét csitítgatta. Nem szólt. Csak a három harang kongott egymás hangjába gabalyodva tompán, ütemtelenül.
(2017. július)
