Orbán Viktorról könyvet írni bátor vállalkozás: egyrészt írtak már róla eleget, másrészt irdatlan mennyiségű (ál)információt szpemel ránk róla naponta az állami és a pártmédia, a könyvíró embernek pedig az a kérdés fog nekiszegeződni, tudott-e bármi újat mondani. Kósa András újságíró (jelenleg a Hír TV és a Magyar Nemzet munkatársa) ezt az elvárást mindenképpen teljesítette: új színeket festett föl a harminc éve a szemünk előtt formálódó Orbán-portréra, mégpedig anélkül, hogy akár az elkötelezett hódolók, akár a megrögzött elutasítók elvárásainak megpróbált volna eleget tenni.
A módszer nehezen támadható: csaknem harminc (névtelenségét őrző, de sokszor azért azonosítható) politikaformálóval és szemtanúval készített hosszú interjúk segítségével, a gyűjtött anyagot nem személyek, hanem témák szerint rendezve, arra a kérdésre keresi a választ a könyv, hogy miért lett ilyen Orbán Viktor, illetve az általa formált Magyarország, ha egyszer lehetett volna (?) másmilyen is.
Mivel interjúkra épülő kötetről van szó, a legizgalmasabb részei értelemszerűn a beszélgetésekből kiemelt, helyenként emblematikus idézetek. „Egy alkalommal éppen a parlamenti büfében beszélgettünk pár frakciótársammal, amikor bejött Orbán Viktor, elment mellettünk, de szokása szerint oda sem köszönt. Az egyik idősebb képviselőtársam nem bírta ki, utánaszólt, hogy - Jó napot kívánok, Orbán néni! Orbán persze teljesen megdöbbent, visszafordult és megkérdezte, hogy miért nénizték le. Mire a válasz: -Tudja, fiatalember, én már öreg vagyok, megszoktam, hogy csak a nálam is idősebbeknek és a hölgyeknek köszönök előre.” - meséli valaki, nyilván a lövészárok túloldaláról.
Akit a változás folyamata érdekel, bőséggel talál megértést segítő támpontokat a könyvben. Érdekes annak a 2002-es pártkongresszusnak a felidézése, ahol a küldöttek először skandálták felállva, tapsolva hogy "Viktor! Viktor!". "Emlékszem, hogy az első sorban ültem, pár emberre Pokorni Zoltántól, egymásra néztünk, és mindkettőnk arcára kiült a döbbenet, hogy ez megtörténhet (…) Szerintem Orbán Viktor személyisége ott csúszott el véglegesen, amikor nem volt ereje ahhoz, hogy azt mondja: - Nem, én ebből nem kérek.”
Kósa András innovációja, hogy Orbánt a külkapcsolatokban a „merjünk kicsik lenni!” szocialista felfogásának sajátos újraértelmezése vezérli: tisztában van Magyarország valódi súlyával, és úgy gondolja, hogy a nagyhatalmak – gazdasági téren is – csak akkor vesznek minket komolyan, ha politikai gesztusokat teszünk nekik. Az első számú motiváció azonban (minden téren) a személyes, politikai cselekvési tér növelése, bármi áron, ahogy 2012-ben kormányfőként mondta: „Én a káoszban vagyok a legjobb. A kaotikus helyzeteket szeretem megoldani, mert ilyenkor nincs semmilyen kötöttség, szabad a mozgástér.”
A könyv (látszólag) unalomig ismert eseményeket is képes új színben bemutatni. Egyrészt kiderül belőle, hogy 1998-ban a torgyáni kisgazdák akár az MSZP-vel is hajlandóak lettek volna összefogni a hatalomért, másrészt az is, hogy Orbán szemfülesebb volt: három fideszes jelölt visszaléptetésével elérte, hogy a kisgazdák 82 (!) helyen lépjenek vissza a Fidesz javára – ez a húzás csak azért jöhetett be, mert a szocialisták nem adtak értelmezhető ajánlatot az FKGP-nek.
A szervilizmus kiteljesedését számos történet illusztrálja a szövegben. „Amikor feláll Aradszki András energetikai államtitkár a parlamentben és arról beszél, hogy Soros György ellen a rózsafüzér a legjobb védekezés, az nem azért történik, mert Orbán Viktor előtte azt mondta neki, hogy ezt kell mondania. Aradszki még szeretne a nyugdíja mellé képviselői fizetést is kapni majd 2018 után, így úgy gondolja, hogy ha elmond egy ilyen beszédet, akkor majd a főnök ezt megjegyzi, és biztosan kap egy befutó helyet a KDNP listáján – mondta forrásunk. (Amivel mellesleg azt is elárulta, mennyire lehet szuverén párt a KDNP, ha a pártlistáját a Fidesz elnöke állítja össze.) A legdurvább – Kósa szerint is - „a neves közgazdászé, akinek az apja éppen komolyabb betegséggel feküdt egy kórházban, amikor a szakértő az RTL Híradónak nyilatkozott egy szakpolitikai kérdésben. Másnap felhívta egy magas rangú minisztériumi tisztviselő és azt mondta neki, hogy ha nem hagyja abba a nyilvános kormánykritikát, nem tudják garantálni, hogy az édesapja megkapja a megfelelő kezeléseket.”
A könyvben pontosan nyomon követhető, hogyan vált egyre szűkebbé az orbáni világkép, hogyan alakult át a „jó ország” megteremtésének a vágya egy másik céllá: a miniszterelnök ma már olyan országot akar, ahol a cselekvési szabadságát nem korlátozza semmi, még a határok sem. A fő tanulság azonban mégis inkább az, hogy az Orbán-jelenség kevésbé összetett, mint azt sokan gondolnák: a „minden hatalom korrumpál” mondás a miniszterelnökre azzal a megszorítással igaz, hogy őt a hatalom elvesztése korrumpálta, az torzította el igazán a gondolkodását.
(Kósa András: Orbán Viktor – A káosz embere, Noran Libro Kiadó, 2018)
