Ha nagyon lecsupaszítjuk, akkor a pihenéshez való jog csap ma össze a vállalkozás jogával az Alkotmánybíróság előtt. Az előbbi lenne a tétje a most vasárnapra kiírt népszavazásnak: a VII. kerület minden lakója szavazhat arról, hogy legyen-e ismét záróra a bulinegyeddé lett Belső-Erzsébetvárosban. Az utóbbit pedig az az ismeretlen indítványozó vetette fel, aki az éjféli zárórát látja aránytalan korlátozásnak, összevetve a vállalkozóktól beszedett különféle adókkal és járulékokkal.
Hogy hogyan dönt az Alkotmánybíróság, s ha lesz egyáltalán népszavazás, az milyen eredményt hoz, hamarosan megtudjuk. Viszont ezen a ponton érdemes még egyszer rögzíteni: abszurdum, hogy egy ilyen kérdésnek efféle kiélezett jogvitában kell eldőlnie. A képviseleti demokráciában ugyanis minden eszköz adott lett volna, hogy az érdekeltek értelmes egyeztetéssel konszenzusra jussanak, akár már évekkel ezelőtt.
Helyi önkormányzatnak hívják azt a szereplőt, amelyet a helyzet végtelen eldurvulásáért a felelősség terhel. A polgárok választott vezetőinek korrupt mivoltán és nemtörődömségén múlt, hogy az épített örökség romosan, felelős fejlesztési koncepció nélkül érte meg a XXI. századot; és ugyanebből fakadt, hogy értelmes és távlatos szabályozás helyett rászabadították a korlátozás nélküli aljaturizmust a lakónegyedre. Szinte gyerekes volt, ahogy éveken át menekültek a tetteket sürgető polgárok elől, az pedig pusztán az ő szövevényes elköteleződéseiket bizonyítja, hogy minden lehetséges módon lakók és kocsmárosok konfliktusaként próbálták beállítani az egyre nagyobb botrányt.
Még nem tudjuk, mit dönt az Alkotmánybíróság, azt sem, mi lesz a népszavazás vége. De ez az ügy azonban csak egy újabb bizonyíték amellett, hogy Budapestnek egységes, felelős, átláthatóan működő, távlatokban gondolkodni képes önkormányzati vezetésre van szüksége.
