Anatole France bő száz éve úgy jellemezte a polgári társadalomban létező jogegyenlőséget, hogy a törvény szegénynek és gazdagnak egyaránt megtiltja a híd alatt alvást. Ezen a téren kétségkívül jelentős változások történtek. Azóta a polgári demokráciák jelentős részében a szegénynek és a gazdagnak egyaránt szabad lett a híd alatt aludnia. Ha ironizálni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy az utcára kivetett hajléktalan ember így tehet különbséget az ”illiberális” és a „liberális” demokrácia között: az előbbiben tilos, az utóbbiban megengedett a híd alatt alvás szabadsága.
Az elmúlt közel három évtizedben sok szó esett Magyarországon a hajléktalanságról, és kialakult egy lelkes, becsületes kör, amely enyhíteni igyekszik ezt a súlyos társadalmi tragédiát. A politikai viták szintjére azonban csak akkor került fel a téma, amikor a fideszes főpolgármester megpróbálta megtiltani az aluljárókban, frekventáltabb közterületeken való alvást a hajléktalanoknak. A liberális oldal heves jogelméleti vitákba kezdett, és demokratikus alapjognak nevezte azt, hogy mindenki ott tanyázzon le, ahol akar. Az igazán gazdag embert nem zavarja ez, ő luxusautón jár és magas kerítések mögött él. A hajléktalanokkal és életkörülményeikkel csak a metróhoz siető kisemberek, az aluljárón átcsoszogó nyugdíjas nénik, a kispénzű turisták találkoznak, és az ő hangjuk nem ér el magasra. Így mára Tarlós István főpolgármester is elnézőbb lett, az aluljárókban és az autós felüljárók alatti részeken ismét ott hálnak az emberek, ott hagyva a kövezeten ennek szükségszerű biológiai nyomait is. A hajléktalan fronton legalábbis helyreállt a liberális „jogegyenlőség”.
Ez a „jogegyenlőségi” vita többé-kevésbé sikeresen terelte el a figyelmet az 1990 után sokszorosára nőtt hazai hajléktalanság valódi okairól. Amikor megszűnt másfél millió munkahely Magyarországon, akkor ezzel együtt megszűntek a munkásszállások is, ahol addig sokan életszerűen laktak. A bérlakások privatizációja is rengeteg embert az utcára tett. A bírói joggyakorlat válás esetén a lakást szinte mindig a nőnek ítéli, a férfi oldja meg magának a lakhatást abból a pénzből, amit az elvált társtól kap. A nevelőintézetekből távozó fiatal felnőtteknek is maguknak kell otthont, vagy legalább fedelet keresniük maguknak.
Mindezek egyértelműen rendszerszerű okok, amelyek a magyarországi kapitalizmus természetéből erednek. Ezért egyformán hibás gyakorlat a hajléktalanokat és azokat hibáztatni, akik nem szívesen mennek át, netán félnek is átmenni egy alvó emberekkel és ürülékkel teli aluljárón. Egymás ellen uszításuk a hatalom gonosz játéka a rendszer áldozataival szemben.
Magyarország lakossága az elmúlt évtizedekben közel egymillióval csökkent, miközben, ha lassan is, de folyamatosan nőtt a lakásállomány. Csak Budapesten tavaly 107 ezer nem lakott (üres) lakást tartanak nyilván, amelyek nagyobbrészt magántulajdonban vannak. Ez a szám messze magasabb a hajléktalanok számánál. Egy rendszerszerű megoldáshoz a tulajdonhoz való jogot nem sértve a meglevő lakásállomány egy részét is hasznosítani lehetne. Sokan azért nem merik kiadni a lakásukat, mert a jelenlegi jogi gyakorlat szerint nagyon nehéz kitenni a nem fizető vagy renitens bérlőt. Ez a joggyakorlat névleg a lakót védi, de valójában megnehezíti a lakáshoz jutást és a mobilitást. A gazdagabb és szociálisan érzékeny helyhatóságok ezért új önkormányzati lakásokat igyekeznek építeni.
Pedig megoldás lehetne az is, ha az önkormányzatok maguk bérelnének lakásokat a saját területükön, teljes jogi garanciát adva a tulajdonosnak arra, hogy kívánsága esetén üresen és tisztán visszakapja a lakását. Az így bérelt lakásállományt az önkormányzat maga adná bérbe a rászorulóknak, kinek piaci, kinek szociális áron. A bérbe adott lakások számát egyébként az is növelné, ha eltörölnék a bérbe adás után járó adót, és egyben megkönnyítenék a renitens lakótól való megszabadulást. Az is elképzelhető, hogy az adókedvezményt csak azok kapják meg, akik az önkormányzat által javasolt személynek adják ki a lakásukat.
A születésszám csökkenése és a fiatalok elvándorlása miatt egyre több lakás válik hosszabb időre üressé, ami mind az egyén, mind a társadalom szempontjából nagy luxus. Mindenki számára az lenne a szerencsés megoldás, ha úgy sikerülne időlegesen hasznosítani ezeket a lakásokat, hogy a tulajdonosi jogbiztonság ne sérüljön.
Természetesen a hosszú évek óta az utcán élők számára gyakran a kulturált és biztonságos hajléktalan szálló lehet az első lépés a lakhatáshoz. De aki a családi otthonból vagy a nevelői hálózatból most kerülne az utcára, és még van munkahelye, azt megmentené a hajléktalanná válástól a szociálisan támogatott lakásbérlés.
A hidak és az aluljárók közlekedésre valók, a lakások pedig arra, hogy lakjanak bennük. Ezért nem a „rough sleeping”, a szabadban és közterületen való alvás szabadságát kell hirdetni, hanem a lakhatáshoz való hozzáférést kell emberi jogként elfogadni és biztosítani.
