Nagyon régen jártam a buszmegálló melletti kiskocsmában, lehet annak már egy éve is. Amikor betértem – mert a jobbféle kocsmákba nem bemegy az ember, pláne nem beesik, betoppan vagy benéz –, a pultos csaj, aki túljuthatott már a negyedik ikszen, rám nézett, és anélkül, hogy egy szót szóltam volna, azt mondta: - Tudom, kávé lesz. Egy cukor, egy tej.
Elhűltem ezen a pontosságon. Gőzöm sincs róla, hogyan jegyezhette meg. Nem mondhatom, hogy törzsvendég lettem volna azelőtt, egyszer-kétszer vezetett csak erre az utam. Megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy valaki ennyire emlékezzen rám. Nagyon betalált nálam ezzel az egy cukor-egy tejjel.
Miközben hörpöltem a kávét, egy régi öreg kaposvári kereskedő jutott eszembe. Dévényi Zoltán, a balatoni szupermarketek atyja, a Balaton Füszért legendás igazgatója mesélte a rendszerváltás utáni Kaposváron, hogy sihederként egy szatócsüzletben inaskodott, és amikor munkába állt, az volt a feladata, hogy egy héten át csak és kizárólag a cukrokat kóstolgassa. Éspedig azért, hogy ha megkérdi a vevő, milyen a cukorka, amiből venni akar, a kereskedőnek tudnia kell rá válaszolni. Nem mondhatja, hogy elnézést, nem tudja, mert még nem kóstolta soha.
Mostanság sokféle üzletben ácsorog és unatkozik nálunk olyan bolti eladó, akinek gőze sincs arról, hogy mit árul. Odaállították. Nagyon idegesítő tud lenni, amikor az ember kérdezősködni kezd, de a gesztusokból azt szűri le, hogy legjobb volna, ha inkább nagyon gyorsan eltakarodna a pult elől. Egy csomó helyen már beszélgetni se szeretnek. Idős emberek általában kellemetlenül érezik magukat emiatt, mert megszokták, hogy a forma kedvéért pár szót akkor is váltaniuk kell, ha történetesen annyira fáj a derekuk, hogy kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy nekiálljanak trécselni.
Megvan különben a szuper memóriával megáldott pultos ellentettje is. Van egy kocsma Budán, közel a Moszkvához, ahová azért járok, mégpedig rendszeresen, hogy a reggeli vérnyomáscsökkentő gyógyszerek által kiváltott ingereket levezessem. Na most, hogy ne érje szó a ház elejét, és ne kelljen azon alkudni, hogy vendégként használom-e a mosdót, illendőségből mindig el szoktam fogyasztani egy-egy kávét. Csakhogy minden alkalommal megkérdik, hogy hány cukrot tegyenek bele, és mennyi tejet parancsolok hozzá. Dühítő, hogy itt meg ennyire jelentéktelen kis senki vagyok, akit nem állandó kocsmabogárnak néznek (merthogy nem az vagyok), hanem csak egy beesőnek a sok közül. Ideiglenes látogatónak, akiről lehet ugyan tudni, hogy nem NAV-ellenőr, de egészen biztosan a NAV-ellenőr és a törzsvendég közötti nagy alaktalan masszába tartozom. Nem érdekli őket ez a kávés pacák, nem oszt, nem szoroz. Bezzeg, ha rendszeresen belekortyolnék a pancsolt boraikba, vagy olykor összekenném a torkomat azokkal a fertelmes pálinkautánzatokkal, amelyekkel jóval többet lehet keresni, mint a kávéfőzéssel! Akkor mindjárt lennék valaki. Így csak az a sietősen érkező alkalmi vendég maradok, aki rögtön elrohan a mosdó felé. Nincs bennem az a kocsmapotenciál, amire gazdaságilag egy picit is támaszkodni lehetne. Ha a kávé mellé minden alkalommal elfogyasztanék egy kisfröccsöt is, előre tudnék jutni a ranglétrán. És egyszer talán azt is megkérdeznék – na jó, ehhez egyfolytában vedelnem kellene –, hogy kit tisztelhetnek bennem. De hát ez a visszafogott italfogyasztási szokásaim miatt egyelőre csak álom marad.
Amikor visszavittem a csészét, egy kicsit persze tisztult a kép, mert a pincérnő egy másik vendéget szolgált ki, és miközben a kávégéphez lépett, kecsesen hátrafordulva huncut tekintettel azt mondta: - Tudom, egy cukor, egy tej, igaz-e? Igaz, igaz, mormolta a bajusza alatt az öregúr. A pultosnő látta, hogy tanúja voltam a jelenetnek, tudta, hogy lebukott, de ez egy cseppet sem zavarta. Azzal a jellegzetes magabiztossággal szolgált ki, hogy nincs előtte titok, mindenkiről mindent tud.
