Nézeteltérésre került sor az ENSZ főtitkára és a magyar külgazdasági és külügyminiszter között. António Guterres (A migráció igazi lehetőség, Népszava, január 25.) megfogalmazta azt a véleményt, amely szerint a migráció nem veszélyt jelent, hanem igazi lehetőséget, erősíti a gazdasági növekedést, csökkenti az egyenlőtlenségeket. Szijjártó Péter pedig elfogadhatatlannak tartotta ezt az álláspontot, vele szemben a mai magyar kormány jól ismert felfogását adta elő: a bevándorlás rossz és veszélyes dolog, hiszen Európában az elmúlt két és fél évben csaknem 30 olyan terrortámadás történt, amelyben ártatlan emberek haltak meg.
Nem szólnék hozzá a két politikus vitájához, hiszen jómagam nem vagyok politikus. Egy új tudománynak vagyok a művelője, egy új és furcsa tudománynak: az identitásgazdaságtannak.
Furcsa tudomány? Aki a tudományok sorsfordulatait valamelyes figyelemmel követi, azt látja, hogy az utóbbi százegynéhány évben nem egy tudomány nem egy furcsa felfedezést tett. Ilyen furcsaságoknak a fajtájából való az identitásgazdaságtan néhány megállapítása is. Az úgynevezett józan ész, amikor tárgyával, a társadalmi identitással foglalkozik, akkor úgy veszi, hogy az egyéneknek kisebb vagy nagyobb csoportját – például a manapság gyakran emlegetett keresztény magyar embereket – egyfajta módon jellemzi, más egyéneknek egy ettől elválasztható másik csoportját pedig (például a muszlim bevándorlókat) másfajta módon. S ebből a különbségből aztán esetleg súlyos, nem ritkán nagyon súlyos ellentétek származhatnak.
FOTÓ: AFP/KISBENEDEK ATTILA
Ez a szemlélet azért látszik olyan magától értetődőnek, mert az állatok világában az, ami őket jellemzi, tényleg így működik: az egyik tulajdonságot hordozó fajt szembeállítja egy másik tulajdonságot hordozó másik fajjal. Ez a szemlélet olyan régi és olyannyira hozzánk nőtt, hogy újra meg újra magától is előbukkan és akár a legsúlyosabb háborúkba, nemegyszer egyirányú népirtásba torkollik. Magától is – hát még ha politikai hatalom gerjeszti. Mint például az 1930-as évek Németországában, ahol egy új kancellár – Adolf Hitler – kormányának politikai hatalma nem igényelt többet, mint a kinevezésétől a kristály-éjszaka iszonyatáig eltelt öt évet, hogy tombolásba fogjon az ország minden szegletében az a szemlélet, amely a németeket szembeállította a zsidókkal.
Miért, kérdezhetnénk, talán nem így léteznek egymás mellett, majd egymással szembefordulva – szembefordítva – a különböző társadalmi identitásokat hordozó csoportok? Nem bizony!
A helyzet az, amire néhány hónappal ezelőtt a „Párbeszéd a polgárokkal” rendezvényen tartott előadásában uniós biztosunk, Brüsszelbe a Fidesz által delegált Navracsics Tibor is felhívta a figyelmet: - Azt figyeltem meg - mondta -, hogy sokszor Magyarországon úgy beszélünk Európáról, mintha külpolitika lenne, mintha mi magyarok nem Európa részei lennénk, és egy külső hatalommal folytatunk veszekedést. Márpedig Magyarország Európa alapvető része.
Az identitásgazdaságtan pont ezt az összefüggést fedezte fel, amikor szakított a „józan ész” megrögzött ortodoxiájával: hogy Magyarországgal s éppígy az Európai Unió minden egyes részével nem egy más tulajdonságot hordozó másik rész áll szemben, és nem is egy olyan Európai Unió, amelyet egy másik résznek („Brüsszel”) fognak fel. Hanem az EU egész hálózata, amelynek Magyarország is része. Amikor tehát „Hajrá Magyarország”-gal buzdítanak minket, akkor tudni kell, hogy a buzdítás tárgya kétszer van jelen: egyszer mint Magyarország, amely verseng az Európai Unióval, hogy egyszer majd tényleg jobban teljesítsen – és mint a versengésben remélhetőleg majd megelőzött Európai Unió része.
S ugyanez az – előre szóltam: furcsa – szerkezet jellemzi az országon belül az őshonosok viszonyát... nem a bevándorlókhoz, hanem őshonosok és bevándorlók viszonyhálózatához. Tudjuk: a XX. század első harmadában, amikor betántorgott Amerikába másfél millió emberünk, mivelünk együtt megrohanták ezt az országot az olasz, a zsidó, a kínai, a német stb. bevándorlók tömegei. A tömeges immigrációval egy időben (miért tagadnánk magunk és egymás előtt) hatalmas bűnözési hullám állott elő, gengek szerveződtek, orosz, zsidó, kínai nemzeti maffiák háborúztak Chicago meg más nagyvárosok utcáin, s a békés lakosság bizony retteghetett. Közben azonban a roosevelti időszakkal kezdődően előállt az a fantasztikus, mindmáig tartó kulturális, műveltségi, kreatív fellendülés is, amely a termonukleáris korszakhoz, a csaknem kizárólagosan amerikaiak által elnyert Nobel-díjak fantasztikus számához, a komputerek és az internet megalkotásához, s ki tudja számon tartani, még mi mindenhez vezetett.
A modern identitás-elmélet nem azon a primitív módon magyarázza ez utóbbi tendenciát, mintha arról lenne szó, hogy középszerű őslakosok helyett most már okos zsidó meg ügyes kínai bevándorlók működnek, és olyan olaszok, akiket vakmerőségük tulajdonsága tüntet ki. Nem erről van szó, a bevándorlók tulajdonságai átlagukat tekintve nem voltak jobbak (sem rosszabbak) az őslakosokéinál. A jelenség megítélésekor az identitásgazdálkodás modern elmélete azt a fejleményt tartja szem előtt, hogy a kor kihívásait nem ilyen vagy amolyan állítólagos ősi nemzeti tulajdonságok hordozói fogadják, hanem olyan amerikaiak, akiknek chinatownokban, olasz, magyar, zsidónegyedekben élő tömegei valahogyan számon tartják egymást, s ez a viszonyuk egymáshoz, amelyet származásuktól függetlenül egymáshoz hasonlóan hordoznak magukon valamennyien mint amerikai identitást.
Egyének stabil, születéstől halálig kitartó identitása helyett egymással együttélők hálózatának hirtelen változó identitásáról van szó, amellyel racionálisan lehet számolni. Ennek megfelelően az identitásgazdaságtan Nobel-díjas művelője, George Akerlof azt állapította meg, hogy egy gazdaság újító eredményessége miképpen függ attól, hogy mennyire sokszínű a társadalom, amely a benne élők identitását formálja.
Jómagam, minthogy pszichológus volnék, az egyén alkotói történéseiben (történetesen József Attiláéiban) találtam meg ugyanezt az összefüggést. S az egyén és társadalom közötti közvetítésben talált rá ugyanarra az összefüggésre az a könyv, amely valószínűleg azért lett a tavalyi év könyveladásainak amerikai listavezetője, mert a siker eredetével foglalkozott: a bestseller Harvardon doktorált szerzője, Seth Stephens-Davidowitz azt vizsgálta, az Egyesült Államok melyik tájegységén milyen arányban találhatók olyan emberek, akiknek egyéni élettevékenységét a társadalom elismeréssel tünteti ki. Kiderült, hogy azoknak a populációjában, akik olyan megyében szocializálódtak, ahol különböző kulturális minták között kellett választaniuk, akár többször akkora lett a sikeres emberek aránya, mint olyan emberek között, akiknek fogékony gyermekkoruk kulturálisan homogén megyékben telt. (Így azok közül, akik pl. Suffolk megyében cseperedtek fel, 748 emberből egy lett sikeres művész, tudós, újságíró vagy ügyvéd – Nyugat-Virginiában pedig csak minden 4496 közül egy.)
Igaza van-e hát az ENSZ főtitkárának, amikor kijelenti, hogy a migráció nem veszélyt jelent, hanem esélyt? Úgy tűnik, nincs igaza: a modernkori népvándorlás, bizony, veszéllyel is jár, nem csak bővülő lehetőségekkel. Mint a modern korszak megannyi fejleménye, amelyek nélkül, bizony, nem lennének repülő- meg autóbalesetek, és áramütés is csak a villámlás szerencsétlenül alakuló ritka pillanatában sújtaná az embert. A magyar külgazdasági és külügyminiszter meg is fogalmazta: „Magyarország kormányának álláspontja szerint a migrációt nem támogatni kell, hanem meg kell állítani."
Biztos?