Fekete márvány síremlék őrzi a gyilkos titkát. Három fedlapja közül az egyik kétmázsányi darab összetört. Nem, nem akkor hasadt ketté, amikor az az emberszörny alárejtette a hétéves kislányt – akkor még egyben maradt. Hanem azután annyian emelgették – rendőrök, nyomozók, katonák, a gyanúsítottal is arrébb húzatták a ki tudja hány nyomozási kísérletkor –, hogy végül széjjeltört.
A sírkő álló része meg előredőlt, mintha maga is meggörnyedt volna fájdalmában. Mert egy síremlék dolga a halottat őrizni, de ebbe a sírba egy élő gyereket hurcoltak! Egy ájult kislányt, aki, ha kegyes volt hozzá a sors, már nem nyerte vissza az eszméletét arra a néhány percre, amíg meg nem fulladt.
Öreg este van, pedig az óra csak fél hatot mutat. Az évtizedek óta elhagyott izraelita temető az éjszakára készül. Az öreg sírok lassan belevesznek a köréjük nőtt dzsungelbe; az embermagas bozót fekete leplet sző a közelgő estével. Nem segít a sarki lámpa sem, amely most éppúgy nem világít, mint 1983. október 25-én. Ma is október 25-e van, de két éve, hogy a gyilkos itt járt. Most már majdnem mindent tudok róla, látom ideges, kapkodó mozdulatait, hallom az elmozduló sírkő lapjának csikorgását – csak az arca, az arca nem látszik a sötétben…
Állok a fekete sír előtt, amelybe egykor Friedmann Náthán főkántor tért végső nyugalomra. De valaki megbolygatta békességét, szörnyű tettének titkát bízva rá. És a főkántor már nem tudja elmondani, pedig egyedül ő tudja: ki volt az a férfi, aki idehurcolta Nagy Mariannt.
Az iskola udvarán a gyerekek épp úgy csivitelnek, mint bárhol az országban. A tanárok nem nagyon örülnek jöttömnek, s arról, hogy az egykori osztállyal beszéljek, hallani sem akarnak. Ne kavarjuk fel őket újra, mondják, hiszen amin átmentek, még a mai napig rettegéssel tölti el őket.
– Amikor Mariann meghalt, két-három hétig egyikkel sem lehetett boldogulni. Hallottam a szülőktől, hogy éjszakákat zokogtak át a gyerekek, nem mertek iskolába jönni. Hiába rendeztük át az osztálytermet, nem tudtuk elterelni a figyelmüket.
Mindezt Piri nénitől, a napközis tanító nénitől hallom, aki még hozzáteszi, máig beszédtéma ez az osztályban. Kolléganője fia, aki abba az osztályba járt, még tegnapelőtt is, reggelizés közben egyszer csak azt kérdezte: „Mit csinál Mariann gyilkosa?”
Szóval, hagyjuk a gyerekeket, kérik, inkább mesélnek ők Mariannról. Előkerül az osztálynapló, és az osztályfőnök, Koncsik Jánosné is, aki azóta is gyógyszert szed.
– Mariannt minden gyerek szerette. Csendes, segítőkész kislány volt, a tanulás is jól ment. Imádta szüleit, s bár zárkózott volt, de azokhoz, akiket ismert, ragaszkodott.
Nézzük az osztálykönyvet: mi történt azon az utolsó napon, október 25-én, kedden!
– Délelőtt úszni voltunk a gyerekekkel; ez egy testnevelés-tagozatos osztály. Az iskola kétműszakos: hol délelőtt, hol délután tanítunk, s mindezt még igazítanunk kell az úszás órákhoz is. Aznap is, az úszás miatt meg kellett cserélnünk a két műszakot, de Mariann édesapja elvétette a tanrendet. Azt hitte, hogy a kislány háromnegyed hatkor jön ki az iskolából, csakhogy a tanítás öt óra után öt perccel véget ért.
Ennyin múlott volna? Lehet. Hiszen Mariann édesapja addig mindig pontosan érkezett, de azon a kedden tévedett. De még ezért sem kellett volna Mariannak meghalnia, hiszen az utolsó környezetóra után két társával együtt indult haza. S amikor elváltak, már csak ötven méterre volt a szülői ház, aminek kapuján 5-10 perccel később kilép Mariann apja.
Igen, meglehet, ennyin múlott…
Induljunk el most mi is azon az úton, amelyen Mariann ment két kis társával, hazafelé. Az iskolából kilépve először, mintegy kilométer hosszan, főútvonalon haladunk. Csaba viccekkel szórakoztatta a két kislányt. Mintegy tíz perces séta után Mária megérkezett, elköszönt, Csaba és Mariann továbbhaladt, jobbra fordultak, s máris a Szivattyú utca sarkán álltak.
Itt laktak Mariannék. Az utcanév az itt élők fontos tevékenységére utal: ahogy leesik egy csepp eső, az utcát elöntő áradatot azonnal szivattyúzni kell. A szűk földút egyik oldalán apró házak sora, a másikon az elhagyott temető. Évek óta részegek, huligánok tanyája. No meg a helybéli ifjúságé: a szerelmesek Csikágójának hívják ezt a részt.
A sarkon a két gyerek most elköszön: Csaba balra indul, Mariann pedig belép a Szivattyú utcába. Ötven méterre van a házuk, amelyben apja talán már a cipőt húzza, hogy elinduljon érte. De ekkor egy árnyék mozdul a temető kerítésétől, s Mariann szájába, mielőtt még kiálthatott volna, koszos zsebkendőt töm. Majd a kapálózó kislánnyal hangtalanul eltűnik a bozótban.
Pillanatokkal később nyílik Nagyék házának kapuja: Mariann apja kilép az utcára. Cigarettát gyújt, nem siet, hiszen úgy hiszi, húsz perce van még. Az iskoláig fele annyi idő alatt kényelmesen odaér. Már majdnem az utca végén jár, amikor a temető felől furcsa csikorgás hallatszik.
– Olyan volt az a hang, mint amikor egy biciklilánc megcsúszik. De hát ki biciklizik a temetőben? Visszamentem, benéztem a mellékútra. Nem láttam senkit. Továbbmentem.
Azt a csikorgást a Mariann apjától húsz méterre, a helyéből kimozdított márványlap okozta. A gyilkos nem ítélhette biztonságosnak a helyet mocskos terve végrehajtásához, ezért a kislányt leütötte, majd az alélt gyereket a sírkő alatti üregbe rejtette. Mellé dobta táskáját, tornazsákját, mellkasára a szomszéd sírról ledőlt márványdarabot rakott, majd visszatolta az elmozdított fedőlapot. Mariann halálát a zúzódások és a törések mellett az okozta, hogy összenyomott kis testébe nem jutott levegő. Megfulladt.
Nagyék már nem laknak a Szivattyú utcában. Egy héttel október 25-e után kaptak egy tanácsi garzont a város másik részén.
– Azt kell mondjam, egyedül a tanács volt rendes, szinte másnap szóltak, hogy költözhetünk. Ott nem maradhattunk. Hát gondolja meg, a kislány szobájának ablaka harminc méterre van a sírtól, amelyben megtalálták.
Nagy János középtermetű, kopaszodó ember, keze sokszor remeg, s hosszabb szünetekkel beszél. Kicsorduló könnyeit nem képes fékezni. Hogy milyen volt? – nem tud válaszolni, képeket mutat. Bájos, fiús hajú kislány – fotója ma délelőtt nevetett rám a sírjáról. Aztán hozza az iskolai füzeteket – az utolsó házi feladat: Mit süssünk holnap? –, s mutatja a korcsolyát, amit már nem próbálhatott ki.
– Először apáméknál laktunk, aztán felvettük a bankkölcsönt, és elindultunk házat keresni. Ezt találtuk, bár ne sikerült volna… A temető nem zavart, gyerekként is temető mellett éltem, a halottaktól nem kell félni, ők nem bántanak… Aznap reggel én indítottam útnak, jókedvűen lépett ki a kapun, akkor láttam utoljára, élve. Volt egy szürke macskája. Imádta. Aznap reggel a macska, mintha megőrült volna, ahogy készült a gyerek, egyre keservesebben nyávogott, sírt, de úgy, ahogy én macskát még nem hallottam sírni. Délután mindig pontosan mentem Mariann elé. Most is így akartam, de összetévesztettem az órarendet. Vártam, vártam az iskola előtt, de, hogy nem jött, kérdem az egyik asszonyt: hány óra? Hat óra múlt tíz perccel. Megijedtem. Még nem gondoltam semmi rosszra, inkább csak arra, elkerültük egymást. Ahogy hazaérek, pont jön a feleségem, s egyszerre kérdeztük: a gyerek?
– Akkor már aggódtam. Visszarohantam az iskolába. Régen elment, mondták. Átszaladtunk a szomszédban lakó osztálytársaihoz, akik már otthon voltak, és hirtelen megint hallom azt a csikorgás, eszembe jut, milyen furcsa zajt hallottam a temetőből. Rohantam egy zseblámpáért, s be a temetőbe! Ordítva kerestem a sírok között, de beláttam, egyedül nem megy. Rendőrség. Mondom, eltűnt a lányom, jöjjenek gyorsan, fésüljük át a temetőt. Azt válaszolták, menjek haza, nézzek be a fészerbe, biztosan oda bújt, mert valami rossz fát tett a tűzre. Ember, kiabáltam, mi soha nem bántottuk a kislányt, ő tudja, hogy bármit csinált is, én mindenkitől megvédem! De nem hittek nekem. Én meg haza, a sógorommal meg a testvéremmel újra vissza a temetőbe.
– Miben reménykedett?
– Azt hittem, hogy behúzták és megerőszakolták szegénykét. De legalább otthagyták. Meg kell találni! De sehol, érti, nincs sehol! Aztán mégis jöttek a rendőrök, négyen. Később nyomozók, kutyát is hoztak. A kutya megszagolta Mariann pizsamáját, elindult a sírok között, és az egyikhez odafeküdt. Még egyszer megismételték – újra odafeküdt. Erre elvitték onnan, öreg már ez a kutya, mondták, fáradt. Ahogy hallottam, később ki is selejtezték. Az a sír, ahová a kutya feküdt, Friedmann Náthán főkántoré volt.
– Este tíz, és semmi nyom. Jött negyven katona, zseblámpa nélkül. Néhányan el is vesztek, a rendőrkocsi járkált szirénázva, hogy legalább az eltévedt katonákat megtalálják. Hajnalban folytatódott minden. Csatárláncban fésülték át a temetőt, háromszor, négyszer is, még a kutat is kiszivattyúzták. Tíz órakor abbahagyták a keresést, és azt mondták: a legrosszabbtól ne tartsunk, nincs a kislány a temetőben, valaki elrabolhatta. De délután két rendőr mégis megtalálta.
– Nekünk soha többé nem engedték, hogy lássuk. Azt mondták, higgyük el, jobban járunk, ha úgy őrizzük meg az emlékünkben, ahogy még életében láttuk. Én ezt nem bírtam ki. A temetőben felhúztam a szemfödelet, de csak a szeméig. Igazuk volt a rendőröknek… S most nekem már mindig ez marad…
Az újságíró egyetlen szerencséje, hogy a beszélgetésnek akadt egy harmadik résztvevője. Az illetőt Nagy Jánosnak hívják, pontosabban ifjabb Nagy Jánosnak, kilenc hónapos, és a kiságyban mind a hat fogát vígan köszörüli a rácsokon.
– Nem akartunk több gyereket, Mariannal tökéletesen boldogok voltunk. De amikor meghalt, másnap tudtuk, hogy nem bírunk így élni tovább. És meglett Jánoska.
– Hogyan döntöttek? Tudni fogja, mi történt?
– Amíg csak élünk, megőrizzük Mariann emlékét. Itt vannak a fényképei, járunk hozzá a temetőbe. Jánoska tudni fogja, és azt akarjuk, hogy tudja: volt egyszer egy kislány, volt egyszer egy nővére…
