Nyolcvankettőben meglehetősen hangosra sikerült a gimnáziumunkban a diákparlament. Egymást követték a dühös felszólalások, szóba került az utált iskolaköpeny, a zsúfolt és pocsék menza, a nyelvi labor és a tornaterem kriminális állapota, meg hogy miért kötelező az orosz, úgysem tanuljuk meg soha.
Ma is előttem van, ahogy igazgatónk rezzenéstelen arccal jegyzetel, másnap meg jön az ukáz, hogy menjek az irodájába. Ott volt a többi nagyhangú is, meg a diri és hat mázsa papír. - Parancsoljatok, a tanácsi rendeletek, az iskola költségvetése, a tanterv, az oktatási törvény és minden, ami kell - mondta széles mosollyal. - Most akkor segítetek nekem megfogalmazni a választ az összes fölvetésre, jó?
Életem legtanulságosabb három napja következett, és nem csak azért, mert először láttam bele abba, hogyan működik a világ. A felelős vezetői magatartásról tanultam akkor nagyon sokat. Az igazgató, aki egyébként a korabeli Budapesten egyedülálló szabadságban nevelt minket, nem állt neki magyarázni, hol vannak a cselekvés korlátai - hagyta inkább, hogy mi magunk ismerjük fel őket.
Manapság sokszor jut eszembe ez az élmény, és mindig arra jutok: nagyra becsült diribácsink azért tehette meg, hogy méltó vitapartnernek tekintsen minket, mert pontosan tudta, ami rajta múlt, ő elvégezte. Amennyi abból a rendszerből kisajtolható, azt már a javunkra fordította.
És nem véletlen az sem, hogy Orbán Viktornak esze ágában sincs leülni a Független Diákparlament fiataljaival. Mégis, mit mondhatna nekik? Hogy van egy vízióm a jó oktatásról, az olyan, mint az én gyerekkoromban, a hetvenes években, amikor még rend volt a falusi iskolában, és teszek rá, hogy ez a XXI. század, a magyar oktatás pedig minden objektív mérce szerint egyre rosszabbul teljesít? Vagy hogy nem gondolok erről az egészről semmit, csak meg akarom úszni, hogy foglalkozhassak a focival? Vagy hogy kampány van, és megfogadtam, nem mondok semmi mást, csak hogy Soros meg migráns, most mit röhögtök?
Ennél valóban sokkal egyszerűbb üzenni a Lázárral, hogy nem, és kész.
