Kaptunk egy zacskó tepertőt Somogyból, s rácsodálkoztam, mennyire más, mint nálunk itt, az ország északi felén. A somogyi tepertő apró, szinte vonalzóval kockára vágott, egy-egy darabja épp fogra elég, nem kell feleslegen küzdeni a kettéharapással. Ropogós bőrke sincs rajta, amit nagyanyám házától egészen az iskoláig rághattam reggelente, és még akkor is maradt annyi, hogy megoszthattam a konyhás néni macskájával. Hús se sok támasztja, pedig mifelénk mindig hagynak annyit, hogy megérje érte harcba szállni, válogatni, a tálka aljára is odakotorni.
Ebből is kitűnik, hogy a somogyi emberek rendesek, náluk a tepertő az zsír, a bőrke az bőrke, a sült hús az sült hús. A krumplileves meg krumplileves, bár erre már nem vennék mérget, amióta - épp e lap hasábjain - kiderült, hogy az elhíresült mondás gazdája igazából a stíriai metéltet szerette. S noha korábban ettől a szótól mindig egy dél-olasz kisváros képe rajzolódott elém, lexikonokban böngészve rá kellett jönnöm, valójában Stájerország nevét rejti a jelző, s az ottani túrós nudlit.
Kinek a tészta, kinek bécsi virsli pereccel és hátizsákkal, mondanám, de csitt, a nép vezéreinek gyomorredői helyett bolyongjunk inkább a nép egyszerű gyermekeinek - most majdnem leírtam, hogy "ízvilágában", de ezt a szót azóta utálom, amióta főzős műsorokat ezzel a gyötrelmes szóösszetétellel próbálnak meg emészthetővé tenni - mondjuk fazekaiban, sütőedényeiben, sparheltjein és platnijain.
Pár éve kezembe került ózdi dédanyám gyöngybetűkkel rajzolt receptfüzete. Nagy, olaszos család a miénk, jó sok unokatestvérrel, nagynénivel és nagybácsival, sokszorosítottuk tehát a családi receptúrát, s alkalmasint a "dédi" szálkás, dőlt betűit követve próbáljuk újrateremteni azt a múltat, amiben nem volt részünk. Ám a genetika vagy más egyéb csoda miatt magunkénak érezzük az ózdi asszonyt, aki 1938. május 4. és 1939. augusztus 9. között rótta füzetbe határozott sorait. Az elsőt, a "Zserbó szeletet" talán épp akkor, amikor Pásztor Béla Házbontáskor című verse megjelent az Ignotus és József Attila szerkesztette Szép Szóban. "Lebontják már a házikót, hol gyermek voltam én. A csákányverte réseken befú a szél, s a fény. Mint gonosz seprő, sepri ki a kuckók zeg-zugát. A pince védi emlein az árnyat legtovább"- írta ő. "A tésztát gyorsan össze állitjuk, kicsit hideg helyre tesszük. 3 egyenlő részre felosztjuk és erősen lisztezett deszkán 1/2 centi vastagra nyujtjuk ki. Sütőlemezre tesszük az egyik tésztát, gyümölcs ízzel megkenjük, cukros mogyoróval behintjük..." - írta dédanyánk. Az utolsót pedig aznap vetette papírra, amikor a Német Birodalom üzenetben közölte Lengyelországgal, hogy "az az együtt nem működése, hogy nem hagyja Danzig Szabad Városának a Birodalomhoz történő csatolását, könnyen háborúhoz vezethet, amiért utána a németeket semmilyen felelősség nem fog terhelni." Miközben dédanyánk: "Libavér. Egy liba véréhez adunk hat kanál tejet, egy ásztatott zsemlyét, egy tojást, kevés borst, majoránnát, sót.
Összekeverjük, vöröshagymás zsírban megsütjük..."