Fukuyama már egy 1989-ben megjelent cikkében bejelentette a „történelem végét”, mondván, a berlini fal összeomlásával a liberális demokrata világrend végső győzelme megállíthatatlan. Huntington úgy látta, világszerte a demokratizálódás „harmadik hulláma” zajlik: az első a XIX. század elején, a második a második világháborút követően, a harmadik az 1970-90 es évek jelensége.
Több mint negyedszázaddal a rendszerváltás után a történelem ilyen egyirányú értelmezése problematikus. A hagyományosan tekintélyelvű, diktatórikus rezsimek hatékonyan lerázzák magukról az esetleges demokratikus kihívásokat. Több európai volt kommunista országban csillapodik a liberális demokrácia iránti kezdeti eufória. Nemzeti radikalizmusok - más szavakkal: nacionalizmusok vagy populizmusok - törnek előre, és céljuk egy új típusú illiberális állam kiépítése. Ennek a legklasszikusabb példája a putyini Oroszország. Közép-Kelet-Európa számos országában is van támogatottsága az illiberális nemzeti radikalizmusnak. Ebben Magyarország az élen jár.
Nemzeti radikálisoknak azokat nevezem, akik a homogén etnikumnak felfogott nemzetet radikálisan a társadalmat alkotó egyének fölé helyezik. Az egyének önérdekűek, s gyakran nem látják a közérdeket. Ezért a nemzeti érdeket a politikai/állami vezetésnek kell megfogalmaznia. Ez szükségképpen illiberális berendezkedést kíván, amelyben a végrehajtó hatalom cselekvőképességét a hatalom egyéb ágai nem bénítják meg. Ez erős egyszemélyi vezetést tesz szükségessé, s még ha megőrzik is a demokratikus intézmények bizonyos elemeit, biztosítják, hogy az illiberális nemzeti radikalizmust képviselő politikai elitet és vezetőt ne lehessen leváltani. A rendszer lényege a stabilitás biztosítása. A nemzeti radikalizmus értékeiben konzervatív, védi a nemzeti kultúrát, a nemzet etnikai tisztaságát a kozmopolitákkal, a multikultúrával szemben, a heteroszexuális családot a homoszexualitással, a libertariánus eszmékkel szemben. Védi a vallást s a történeti egyházakat a „szektákkal” (napjainkban az Iszlámmal), az agnoszticizmussal vagy ateizmussal szemben. Ennek az ideológiának fontos alkotóeleme a nemzeti tulajdonosok védelme és vagyongyarapításának elősegítése.
A világrendszerben és Európa posztkommunista fél-perifériáján az illiberális nemzeti radikalizmus fontos funkciót tölt be. Ezekben a régiókban nagy hagyományuk van az erős vezetőknek, a gyors változások miatt erős az igény a stabilitásra, és a kommunizmus internacionalista és szekuláris ideológiája után nagy a vágy a nemzeti és vallási ideológiák újrateremtésére. A „baloldali”, illetve „liberális” szavak gyanúsakká váltak, a konzervativizmus, a jobboldaliság megnemesedett.
Az illiberalizmus távolról sem a fél-periféria monopóliuma. Trumpot, akit illiberális nemzeti radikálisnak vélek, az Egyesült Államok elnökének választották, és szeretne illiberálisan kormányozni, de a 250 éves amerikai liberális intézményrendszer mellett ez mérsékelten sikerül neki. Másutt a jobboldali radikálisok előre törnek ugyan, de nem jutnak kormányra.
Korábban úgy véltem, hogy Trump a fehér munkásosztály ellenforradalmát képviseli. Seymour Martin Lipset klasszikus tézise az volt: a munkásosztály konzervatív, a liberális demokrácia magva a polgári középosztály, az értelmiség. Nemrég olvastam Timothy Garton Ash tanulmányát, „A kultúra az ok, te szamár”. (A cím Bill Clinton: „A gazdaság az ok, te szamár” szellemes paródiája.) Igazuk van-e a hozzám hasonlóknak, akik azt gondolják, a nemzeti radikalizmus pártolói mindig a gazdasági „vesztesek” közül kerülnek ki? Ash szerint erről szó sincs. A cikke nem Trump-pal, vagy Marie Le Pen-nel foglalkozik, hanem a német AfD-vel. Egy 2016-os felmérés szerint szavazói közül minden ötből négy azt mondta magáról, hogy „jól”, vagy „nagyon jól” él; támogatói a „német kultúrát” féltik, a motívumuk „Kulturangst” (kultúra-féltés). Fontos, hogy Ash sem az angol „culture”, hanem a német „Kultur” szót használja: ez szorosan a „nemzethez” kapcsolódik, a kultúra konstituálja a nemzetet. Ezért a nemzeti radikálisok társadalmi bázisa igen tágas és változatos: szól a munkásokhoz, akik tartanak attól, hogy a bevándorlók elveszik a munkahelyüket, a nagytőkésekhez, akik a nemzeti piacot akarják védeni, s az értelmiségiekhez, akik úgy vélik, ezek a barbár bevándorlók aláássák a kultúrát, amelynek ők az őrei. Lipset tévedett: nemcsak a munkásoknak, hanem a másik két csoportnak szüksége van egy olyan cselekvőképes vezérre, aki megvédi őket a bevándorló „barbárokkal” szemben.
A társadalomkutatók nem jó levelibékák: társadalmi és politikai folyamatokat előre jelezni szinte lehetetlen. Tekintettel az illiberális nemzeti radikalizmus tágas társadalmi bázisára, aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, ez a társadalmi rend nem egy futó nátha, az eltévelyedett országok gyorsan visszatérnek majd a történelem főcsapására. A központi országok jobboldali radikalizmusa a már régóta működő liberális intézményektől való útfüggőség miatt valószínűleg sérülékenyebb. Ralf Dahrendorf írta: 6 hónap alatt meg lehet változtatni egy politikai rendszert, 6 év szükséges egy új gazdasági rendszer kialakításához, és 60 év kell a társadalom - hozzátenném: a társadalom habitusának, kultúrájának - átalakulásához. A félperiférián ma burjánzó illiberális rendszerek gyökerei mélyek. A változás - ha lesz - jó ideig eltarthat.
