Fazil Say koncertjein az elmúlt években, évtizedekben ellentmondásos személyiséget ismerhettünk meg, aki nem fukarkodik túlzó, akár fejcsóválásra okot adó zenei megoldásokkal, de játszik műveket a teljesen elfogadott normák szerint is. Dzsesszes feldolgozásaival, például Mozart Török indulójának egyéni felfogású előadásaival pedig hallatlan népszerűségre tett szert, ami, ugye, egy kicsit mindig gyanús. De egy dolgot el kellett ismerni: pianista képességei félelmetesek. Mindennek köszönhetően, legutóbbi hangversenyén a pódiumülések is megteltek. Három Chopin Noktürnnel indult a műsor, és az első ütemek után nyilvánvaló volt, most a normákhoz alkalmazkodó Sayt fogjuk hallani. Voltak ugyan furcsa megnyilvánulási, szeret hajlongani, éppen nem játszó kezével mintegy vezényelni magának, néha dünnyögött is, de igazából figyelni nem erre kellett. Mert játéka messze felülemelkedett az átlagon. Hallatlanul széles skálán mozogtak dinamikai, hangszínbeli megoldásai, lekerekített hangjai sosem váltak harsánnyá; Say elképzelései mindig alkalmazkodtak az adott zenei pillanathoz.
Az az érzékeny, de az életről határozott véleményt megfogalmazó egyéni hangú világ jelent meg játéka nyomán, amely a nagy zeneköltő, Chopin művészetét, mindig is gondoltuk, hogy jellemzi. Ugyanez a hozzáállás volt igaz a zongorista Beethoven játékára is, a zenei szövet bonyolultsága és a technikai nehézségek mellett is végig figyelt a rendkívüli muzsika minden pillanatának megfelelő módon való felmutatására, legyen szó akár fúgáról, akár egyszerűségével megkapó áriaszerű dallamról. Mint a felhők közül kisütő nap, úgy szólalt meg az első fúga dörgedelmes befejezése után az Arioso dallama. Teljesen más világ várt minket az est második részében. Bár Satie, a múlt század fordulójának különc, a hagyományokra, szabályokra fittyet hányó zeneszerző érdemei széles körben elismertek, művei, amelyek közül az 1. Gymnopedia lépten-nyomon hallható, éppen csak koncerten szólalnak meg ritkán. Különc zongorista kell hozzá, hogy a zongorairodalom egyik csúcsának tartott op. 110-es után ez legyen a következő szám, még ha a szünet volt is köztük. Say ugyanazzal az elmélyültséggel, a zongoratechnikai eszközök gazdag alkalmazásával tette élménnyé e darabok előadását, mint a korábbiakét, de egyénibb megoldásokkal.
A zeneszerző Say életműve gazdag, e minőségben azonban jóval kevésbé izgalmas alak, mint pódiumművészként. Sokat játssza tán legismertebb művét a Balck Earth-t, tavalyi hangversenyén ráadásként szólalt meg, de a törökös dallami elemek, az avantgárd hatásáról tanúskodó, kézzel való húrpreparálás is csak egy kevéssé érdemleges alkotást eredményez. Ugyanez mondható el a dzsesszes elemekben bővelkedő, negyedórás Yürüyen Kösk című darabról, amely a szerényen csak A zongora művészete címet viselő ciklus 4. darabja. Hiába vetette be azonban minden tudását Say, ezek nem igazán hatottak. A közönség reakciója végig viszonylag visszafogott volt, a ráadásokat záró, ismert módon megbolondított Török induló volt az, amely az igazi nagy ünneplést meghozta számára. Pedig a Chopint, Beethovent játszó Say mindenképpen ugyanilyen elismerésre méltó zongorista.
