Horthy Miklóst 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen. Antall József miniszterelnök már súlyos beteg volt, a népnemzeti vonal korifeusai "magánemberként" vettek részt a szertartáson. A Népszabadság Bächer Ivánt küldte a helyszínre, aki jellegzetesen szálkás stílusban számolt be a demonstratív eseményről. "Elmentem Kenderesre – írta az akkor 36 éves Bächer. – Csak úgy. Barátom mondta, három dolgot nézzek: mivel mennek a magánemberek, ott lesznek-e a skinheadek, és lesz-e rajtuk és a kiscserkészeken kívül fiatal."
Horthy és Hitler
Horthy Miklós kormányzó, felesége és fia újratemetésén ötvenezren vettek részt. A koporsót a családi kripta mögött fekete baldachin alatt ravatalozták fel. A Magyarok Világszövetsége Ébredjetek magyarok!-feliratú transzparenssel vonult föl, többen díszmagyart viseltek (miközben Pesten ellentüntetést tartottak). Lista a megjelent politikusokról: Kónya Imre, Horváth Balázs, Csurka István, Fónay Jenő, Csépe Béla, Torgyán József, Kéri Kálmán. "A nagy tapssal fogadott belügyminiszter, Boross Péter is gyalog tette meg a ravatalhoz vezető métereket – ez állt a tudósításban. – Megérkezett Für Lajos, Lezsák Sándor, Balsai István, Surján László, majd Szörényi Levente és Szabó Tamás privatizációs miniszter. Két kisgazda miniszter, Kiss Gyula és Nagy Ferenc József is ott volt. Nyomukban egyházi méltóságok, aztán a miniszterelnök képviseletében a felesége és a fia, végül akiket a több tízezer egybegyűlt a legnagyobb tapssal fogadott: az egykori kormányzóhelyettes Horthy István özvegye és fia, ifj. Horthy István."
"Nagyon sokan nem voltak ott, viszont – írta Bächer. – Természetesen nem küldtek koszorút azok a száz- és százezerek, akik nem vagy nem eléggé rendelkeznek családtagokkal – részben a kormányzó úr, mondjuk így, politikai korlátainak köszönhetően."
Trappol az égen
A temetés előtt közölte a Népszabadság Eörsi István Egy szatíra kudarca című írását, melyben az 56 után nyolc évre ítélt író (1960-ban amnesztiával szabadult) saját, Ballada című versét idézte. "A fehér ló már régóta csontváz, sörénye se farka nincs neki, lovasa rajta zörögve pompáz, csapkodják csontját érmei. Mostantól kezdve, akárcsak régen, megnyerünk minden háborút, Tengerész Muki trappol az égen, az övé minden víziút."
Eörsi publicisztikájának minden sora érvényes ma is. Az író (2004-ig SZDSZ-tag) azzal az "úttörő" javaslattal szállt szembe, miszerint Magyarország a második világháborúban igazságos harcot folytatott a bolsevizmus ellen. "Antall Józsefet – írta –, nem lehetett rábírni arra, hogy határolja el magát ettől a felfogástól. Pedig Európa, melyhez ő is csatlakozni óhajt, továbbá mindaz, ami a nemzetközileg elfogadott demokratikus értékrendből elismerésre számíthat ma, arra a romhalmazra épült, amelyet a hitlerizmus hagyott hátra. Ezért elképesztő anakronizmusnak tetszett, hogy a parlamentben kormányfői jóváhagyással glorifikálták a Horthy-Magyarországot, úgy is, mint Hitler hűséges szövetségesét."
Eörsi szatírát írt, s közben Bibóhoz nyúlva értekezett a fasizmus és a konzervatív reakció nem mindig zavartalan érdekközösségéről. Bibó István szerint a Horthy-rendszer "a társadalmi viszonyoknak az a megmerevedése, mely a magyar társadalom alakulását 1514 óta jellemzi, a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás egész ideje alatt, a Szálasi-uralmat is beleértve, tökéletesen változatlan maradt...paraszt és szolgabíró, szolgabíró és miniszter, úr és proletár gazdasági, társadalmi és emberi viszonylatai lényegükben nem változtak semmit."
Rosszbűzű pecsenye
Kiderült aztán a szatírából, hogy Csurka István a liberális pártokat a létezett kommunizmusból eredezteti, és közben rejtelmes "megbízókra" célozgat (lásd:. a Soros-terv logikáját – a szerk.). Csoóri Sándor és Csurka István történetfilozófiai alapvetésének lényege, hogy "a kozmopolita nyugati nagytőke ördögi képviselői" állnak a dolgok mögött, „a liberális jogállam hazugságokra épül”, ehelyett "egy erős, célra vezetett államot" kell alapítani, hogy aztán – írja precízen Eörsi – „ezt a rosszbűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel."
Fotó AFP/Ferenc Isza
Eörsi tisztában volt azzal, hogy a külföldi segédlettel hatalomra került, és a térségben domináló terror enyhébb változatát megvalósító Horthy Miklós és Kádár János is bármikor felmenthető a történelmi felelősség alól (Horthy szociális érzékenységének dicséretéről mondjuk ez jutott eszébe: "Mintha III. Richardról azt mondaná, hogy különösen a púpja tetszetős.”)
Zsarolásra jók az ügynöklisták
A rendszerváltás utáni politikai elit voltaképp máig ebben a felmentősdiben utazik. A történészek megvívták ugyan a maguk csatáit, de a politika nem vette rá a fáradságot, hogy lezárja az ország sötét korszakait. És végső soron nem mutatott hajlandóságot arra, hogy hozzásegítse a társadalmat a kibeszéléshez. Többek szerint ennek vagyunk ma is szenvedő alanyai.
A németeknél sok évtizeden át tartott és tart a szembenézés folyamata. A nácizmus rémtetteit követő konok hallgatást az 1954-es foci világbajnokságon (a magyarok ellen) aratott győzelem "vagyunk valakik" érzése törte meg, utána viszont a német történelmi emlékezet része lett a tudatos elhallgatás. A diákmozgalmak a hetvenes években a családi szembenézéseket erősítették, a jog és a politika pedig a német egyesülés után sem állt le a múltfeldolgozással. Ennek is köszönhető, hogy a német közgondolkodásnak jobban része lett a náci és a kommunista múlttal való szembenézés, mint nálunk. A volt keletnémet állambiztonsági hatóság, a Stasi iratait hamar elérhetővé tették, és vállalták azt is, hogy százezer ügynök nevét kitegyék az internetre. Az eltitkolt múlt számos ismert személyiség bukásához vezetett. Nem véletlen, hogy több ismert és népszerű magyar író (Nádas, Kertész, Esterházy) a német nyelvterületet részesítette előnyben ahhoz, hogy műveikkel, gondolataikkal vita- és felolvasó esteken a hazainál szofisztikáltabb környezetben értelmezzék a 20. század történéseit.
Mosogatóbrigádok Szabó István mellett
Nálunk a politika az ellenfelekkel való leszámolások eszközeként kezelte a dossziékat és a beszervezései dokumentumokat. Már Eörsi idejében is zsarolásra használták az ügynöklistákat, és ez a mai politikának is tökéletesen megfelel. Ungváry Krisztián A szembenézés hiánya című könyvében arról ír, hogy a rendszerváltás után minden tizedik képviselő beszervezett ügynök volt, az iratok azonban még ma sem kutathatók, mert "egy hajdani kollégiumi társaság zártkörű részvénytársasággá alakította az országot."
– A rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusból 35 emberről biztosan tudjuk, hogy valamilyen állambiztonsági irat van róluk – nyilatkozta az elmúlt év végén Ungváry az Indexnek. A kutató szerint "a Gyurcsány-kormány alapvetően bénaságból nem oldotta meg, mint ahogy az egész kormányzására is ez a jelző használható, a jelenlegi kormány pedig tudatosan nem oldja meg. Vannak teljesen egyértelműen lelepleződött ügynökök, Szita Károly az egyik, Lehel László a másik, akik in floribus mászkálnak a miniszterelnök feleségével. Nem látom azt, hogy ezeket az embereket keresztre akarná feszíteni a magyar társadalom. Szabó István filmrendező mellett mosogatóbrigádok sorakoztak fel, Medgyessy még egy kicsit népszerűbb is lett, miután kiderült, hogy SZT-tiszt volt."
Propagandatempó, rákosista ízek
Itt jutunk el eredeti kérdésünkhöz: Mi változott Magyarországon a Horthy-temetés utáni 25 évben? A gyilkos viták kiindulópontjait tekintve nem sok minden. Ahhoz, hogy a vitáink elmélyüljenek, sajtóra és modern nyilvánosságra is szükség volna. A reformkor óta tudjuk, hogy igazat mondani mennyire fontos. Ezzel van itt most (megint) a legtöbb baj.
A Fidesz a demokratikus sajtót szisztematikusan lerohasztotta, a független szellemű orgánumokat lerombolta, és létrehozta azt a pártállami típusú sajtóbirodalmi hálózatot, amelynek darabjait (tévék, rádiók, megyei lapok, bulvárújságok stb.) háborúra és harcra fogható komisszárok irányítják. A lezüllesztés része a közmédia és a távirati iroda propagandacélokra való használata. A hirdetések és a támogatások koncentrált irányításával a rákosista sajtóvilág elevenedik meg.
Ez lehet az oka annak, hogy amikor a kormányzat által pénzelt Pesti Srácok-oldalon Soros-partizánoknak nevezik a tüntető diákokat, vágyat érzünk rá, hogy az ötvenes évek sajtóarchívumaiban kezdjük kutakodni.
