Húsz éve, hogy a szovjet harcosok szélesre tárták a kaput, amelynek homlokzatán nagy betűk hirdették: »A munka felszabadít.« A fasiszták több mint 4 millió embert hajtottak e felirat alatt a halálba, 28 nemzet fiait, lányait. A vagonok éveken keresztül ontották az újabb és újabb szállítmányokat, fiatalokat és öregeket, csecsemőiket szorongató anyákat, ijedt gyermekeket. A krematóriumok sűrű füstje napról napra feketére festette az égboltot, máglyák lángjai csaptak a levegőbe, kínzókamrák, laboratóriumok, fojtogató szennyes barakkok szedték áldozataikat. Négymillió ember!
A dokumentumfilm, amelyet az auschwitzi múzeum vetítőjében szenvedhet át a mai látogató, a húsz évvel ezelőtti napot örökítette meg. A képet, amely a halálgyárban fogadta a felszabadítókat. Ötezer csonttá aszott, éhségtől, betegségtől vergődő élettelen, mégis élő test — ennyien maradtak Auschwitzban. És garmadával a legyilkoltak haja, fogai, cipői, ruhái, bőröndjei ...
Az irtózat, az elkeseredés és a gyűlölet hajtja azokat, akik ma végigvonulnak a halálgyár barakkjain. Es a meggyőződés: nem évülhet el soha azoknak a bűne, akik Auschwitzot, Mauthausent, Buchenwaldot zúdították a világra. Nem lehet felmentést adni a szadistáknak, az elembertelenedés megszállottjainak, a gyermekeket máglyára hajító pribékeknek, a gázkamrába terelő gyilkosoknak, a testet-lelket kínzó Mengeléknek.
Most, amikor Bonn a nyugatnémet jogra hivatkozva, májustól kezdve büntetlenséget akar biztosítani a háborús bűnösöknek, a becsületes emberek százmilliói Auschwitz mártírjaira emlékeznek. Hóhéraikra. És nem ismernek megbocsátást.
